Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - Duba Gyula: Delfinek
egymásra. Nem jönnek. Igaz, hogy még jöhetnek délután. Nevessen ki, aki akar és mondja, hogy bolondok vagyunk. Elhatároztuk, hogy ha egész nap nem látunk delfineket, este leisszuk magunkat. A fedélzeten nem mindenki olyan hallgatag, mint mi. Csupa zsibongás és vidámság a nagy kék tányér közepén úszó, fehér hajó. A hangszórók tánczenét recsegnek, a mázsás acélhorgony csörlője mellett nagyokat kacagva kártyázik egy fiatal társaság. Két pucér sakkozó hasrafeküdt a fedélzeten, állukat a kezükre támasztották, közöttük volt a sakktábla, úgy játszottak. Érdeklődő csoport vette őket körül. S mindebbe belé-belésikoltottak a telhetetlen, pákosztos sirályok. — Gyülevész népség — mondta megvetően Jároszláv —, koldusok ... Könyörögnek, mint a koldusok. — Larinára nézett és elhall Tatott. Aztán megszólalt. — Szegény koldusok ... Larina hátradűlve napozott a nyugágyon, a zöld üveg alatt lehúnyt szemével úgy nézett ki, mint aki erősen gondolkodik és tanácstalan, mert nem tudja, hogyan viselkedjen. Akaratán kívül belékerült valamibe, és most tehetetlen. Bár lehet, hogy tévedek, talán örült, hogy este tízkor, ha vonatra széliünk, minden probléma megoldódik, az is lehet, hogy sajnálkozott. Mozdulatlan volt az arca, talán nem is gondolkodik, élvezi a napot. Ilyen helyzetben nem kötelező sem a jókedv, sem az udvarias beszélgetés. Délutánra kölcsönöztem egy messzelátót, azzal talán felfedezem a delfineket. A tenger nyugodt, körös körül lustán hullámzó vizén semmi élet. Otthagytam őket a nyugágyon és a hajókorlátnak támaszkodtam. Távcsöveztem a vizet. Ahogy visszanéztem rájuk, láttam, hogy Larina ugyanúgy tartja a fejét, mint délelőtt, a nap felé, Jároszláv pedig a könyökére támaszkodva nézi és beszél hozzá. Tudtam, hogy ez az utolsó beszélgetésük. Délután nem mentem már feléjük. Összevissza csatangoltam a hajón, a tengert vizsgáltam és néha szitkozódtam. Aztán valami érthetetlen szomorúság fogott el, nem tudtam az okát, és szamárnak neveztem magamat. Igen, bizonyára szamár vagyok. A kajütben felöltöztem, és amikor a nap már nagyon vörös korongnak látszott, és csak néhány méterre volt a tenger vizétől, kivettem a bőröndömből egy üveg konyakot — haza szántam, ajándékul —, és felmentem a fedélzetre. Hűvös szél fújt, Jároszláv egyedül feküdt a nyugágyakon. Fürdőköpenyébe burkolózott, de látszott, hogy fázik. Leültem mellé és kibontottam az üveget. — Nem jöttek — mondtam —, a fene egye meg őket. — Fütyülök rájuk — mondta lustán és kihívóan, fütyülök a delfinjeidre. Érted?! — Jól van — kortyoltam az üvegből —, fütyülj! Egy pillanatra rám bámult, aztán azt mondta: — Várjál meg itt, én is felöltözöm! Nemsokára visszatért, és ő is hozott egy üveg konyakot. Ivott belőle, és az orrát lógatta. Le sem ment még a nap, s az üvegjeink már csak félig voltak. Éreztem, hogy ittas vagyok, és ő is az volt. — Fütyülök a delfinjeidre, érted? — mondta. — Rád is fütyülök. Nem hallod? — Még jöhetnek — jegyeztem meg —, még nincs este ... ! Ki tehet arról, hogy találkoztál Larinával? Én nem. És te sem. Nem tudom, a delfinek talán csak estefelé jönnek közel a hajóhoz, nem ismerem a szokásaikat. Egyszer csak ott voltak. Ő vette először észre őket. — Ott a halaid — mondta gorombán —, bámuld őket! Nyolc-tíz delfin lehetett. Kipattantak a vízből, a lenyugvó nap vörös fényénél egy pillanatra megcsillantak, mint valami vaskos, ezüstös kardpsngék, aztán újra eltűntek a hullámokban. Ahogy sötétedett, egyre inkább úgy tűnt, mintha ezüstös villámok cikáznának a sötét mozdulatlanságba hulló víz felett. A fél üveg konyakot a korláton át a tengerbe hajítottam és néztem az egyre tompuló ezüst villámokat. Szép, mondtam és nagyszerű. Larina állt felettünk, észre sem vettük, ahogy feljött a fedélzetre. Mondani akart valamit, de Jaro- szláv megelőzte. — Látod, Larina — mutatott a tengerre —, én is úgy követtelek téged egész úton, mint a delfinek a hajót... ! Larina egy pillanatra megrázta a fejét, szó nélkül megfordult és elment. Aztán egészen besötétedett és a delfinek belé- vesztek az éjszakába.
