Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

Ne hazudjon, kérem. A fényképét is megmutatta neki. De hisz — (megmutattam a tanítónak Margitka és két éves kisfia fényképét, nem tudom, miért tettem, talán ostoba férfiúi dicsekvésből). Mutassa az igazolványát, ha azt mondja, hogy nem igaz, mondta Emőke, s ekkor eszembe jutott, hogy a kép az igazolványomban van, onnan vettem elő, amikor megmutattam a tanítónak, ezt mondta meg neki, Margitka kokett frufruval, mélyen kivágott nyári ruhában játszott aranyos szőke két éves kisfiával a fűben. Nem mutathatom meg, mondtam gyámoltalanul. De nem igaz. Ne hazudjon, mondta Emőke. Kérem, legalább ne hazudjon. Nem hazudok, mondtam. Nem hazudok, Emőke. De az igazolványt nem mutathatom meg. Miért? Nem tehetem. Mert. ..

— Miért? mondta Emőke, átható tekintettel meredt -rám, és szeme megint olyan volt, mint a rettegő kis állaté, de most mintha valaki elvett volna tőle valamit, az erdei szabadság, a biztonságos zöld sűrűség ábrándját, mintha ragadozó vad arcába nézett volna, amelynek létéről lombos és napsütötte világában mindaddig nem tudott, sejtelme sem volt. Miért nem teheti? mondta sürgetve, izgatott hangon, amelyet nem szoktam meg tőle, szeme kitágult, mint az utolsó felismeréskor, amikor megvillan a ragadozó sárga agyara, aztán arcának kolostori sápadtságát lángoló pi- rosság váltotta fel, s szinte idegesen, fájdalmasan, szinte sírva mondta Eresszen, már mennem kell. El kell érnem az éjszakai egyórás vonatot. Isten vele! kitépte magát karomból és sietve kiment a teremből, eltűnt szemem elől, s én ött álltam egyedül.

Megfordultam és megláttam a tanítót, dühtől füstölgő arcán a megsértett igazságosság kifejezésével kuporgott az asztalánál.

Fél egykor megvártam az épület előtt, de nem egyedül jött, vele volt a szobatársnője, szintén magyar lány, és vagy öt szlovák, akik mindnyájan az éjjeli vonattal utaztak. Nyilvánvaló volt, hogy a lányt megkérte, ne hagyja magára velem, mert az egész úton velünk jött, így hát nem mondhattam semmit Emőkének, csak annyit kérdeztem, írhatok-e neki. Természetesen, mondta. Miért ne írhatna. Maga is fog írni nekem ? Minek? mondta. Fojtott hangon, hogy a másik lány ne hallja, feleltem Mert szeretem magát, Emőke. Higgyen nekem. Én nem hiszek magának, mondta. A másik lány

kissé előre ment, de még mindig oly közel volt, hogy minden szavunkat hallhatta, továbbra is suttogva kellett beszélnem. Higgyen nekem, ismételtem. Felkeresem magát Kassán. Megtehetem? Miért ne tehetné, mondta. De beszélni fog velem? Elmehetek magához? Természetesen, mondta. És akkor hinni fog nekem? Nem válaszolt. Hinn^ fog nekem, Emőke? Egy pillanatig hallgatott. Nem tudom. Talán, mondta aztán, s akkor már a vasútnál voltunk, a kis vidéki állomáson útra készen állt a motoros vonat, mellette egyenruhás mozdony- vezető. Az üdülők beszálltak, valamelyik szlovák segített Emőkének feltenni a bőröndjét a vagonba, aztán Emőke is megjelent, sötét körvonalak a kocsi ablakában. Emőke, mondtam, mintha bűvölni akarnám, mintha választ akarnék kapni tőle életem örök és egyhangú kérdésére, amely oly hiábavaló a szerelmi szertartás örök-egyforma változataiban, annyira elkoptatott, annyira elvesztette értékét, becsületét, szerelmét, mégis annyira hozzáköt az elképzelt szabadság kényelmes megszokása, hogy nem tudtam szabadulni tőle. Emőke, szóltam a sötét ablakban kirajzolódó körvonalakhoz, a legendához, amely véget ért, s amely gyöngén és nagyon messziről azt felelte Igen. Higgyen nekem, könyörgök jajdultam fel csendesen. Emőke! Igen, mondta. Isten vele, de már nem a magányos erdei állatka kiáltott a sűrűségben, az asszony csalódott és hitetlen bölcsességének szava volt, amely az eltűnt idő képévé fakult, a motor feldübörgött, a vonat elindult, az ablakból karcsú, fehér karjával integetett az a lány, az álom, a téboly, az igazság, Emőke.

Reggelig kipárolgott belőlem a bor és a bölcsesség, a felismerés, az üdülés varázsa vagy hogy nevezzem, a vasárnap reggel tárgyilagos és hűvös valóságára ébredtem, arra, hogy vissza kell utaznom az üdülésről Prágába, a szerkesztőségbe, a munkatársakhoz, Margitkával bonyolódó keserves regényemhez és minden máshoz. A szomszéd ágyon a tanító horkolt, gatyáját, ingét, nadrágját, minden göncét megint gondosan szerteszét aggatta, hogy kiszellőzzék. Nem szóltam semmit. Undorodtam tőle, tisztára mosott fehérneműjétől, mert lelkének szennye nem szellőzhetett ki a ga- tyájából,* a nadrágjából, az ingéből, nem volt ember, csak megelevenedett piszok, beképzelt, ostoba kéjenc, ellenség.