Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

Nem szóltam hozzá. Talán letagadta vol­na az egészet. Nem bizonyíthattam rá, azzal meg semmit sem értem volna el, ha össze­veszek vele. Amikor megérkeztem Prágába és a tö­meggel együtt sodródtam a pályaudvari aluljáróban a kijárat felé, ahol a lépcsők fölött fürtökbe gyűltek az asszonyi arcok, púdertől rózsaszín nagyvárosi arcok, finom vonásúra szépített prágai arcok, aztán színesen és sötéten elnyeltek a zajos utcák, amelyeket tarka harangokként díszítettek a nyári ruhák és mindennapi kellemetlen­ségek zaja szorongatott, amikor Myšák cukrászdájában, egy meghitt sarokban tit­kon megint találkoztam Margitkával, akin kék-fehér csíkos ruha volt, karamell- krémet evett és gyengéden meresztette rám szerelmes szemét, amikor megint bekap­csolódtam az apró durvaságok, csalások, szélhámosságok, képmutatások és hazug­ságok nagy játékába, amelynek hátterében ott lapul a vágy az elveszett paradicsom, egy más, tökéletesebb ember után, aki talán valamikor volt és egyszer megint lesz, de most csak születik a szocializmus sú­lyos és nagy császárvágása után (talán már ott gügyög valamelyik pelenkában, de nem tudok róla, nem ismerem, nem mond­hatom), addigra Emőke már megint csak álom volt, legenda, amely talán nem is volt soha, messzi visszhangja valamiféle idegen sorsnak, amelynek valódiságában szinte már megszűntem hinni. Nem írtam neki, nem küldtem el a könyveket, amelyeket el akartam küldeni, filozófiát, az emberi gon­dolkodás magánhasználatra szánt rövid tanfolyamát Szokratésztól Engelsig, nem utaztam Kassára. Idővel, nagyon is hamarosan, közömbössé váltam a legenda iránt, ez a közömbösség teszi lehetővé számunkra, hogy éljünk a világban, ahol naponta meghalnak véreink tüdőbajban és rákban, börtönökben és kon­centrációs táborokban, messzi trópusokon a régi világ esztelen és kegyetlen harc­terein, tébolyultan a vértől, a csalódott szerelemtől, meghalnak nevetségesen apró nehézségek súlya alatt; ez a közöny az anyánk, az üdvösségünk, a romlásunk. így lesz a történet, a legenda, és senki sem mondja el. Mégis valahol él egy ember, keserűk és meddők a délutánok, és az em­ber öregszik, elhagyott, haldoklik. Csak a fejfa, a név van hátra. Talán nem lesz nevét hordozó fejfa sem. A történetet, a legendát valaki más még néhány évig ma­gában hordozza, aztán meghal ő is. És a többi ember semmit sem tud, ahogy soha, soha, soha semmit sem tudtak. EÍmúIik a név. A törtéhet, a legenda is. És az ember után nem marad már sem név, sem emlék, sem űr. Semmi. De valahol talán mégis marad valami, felszáradt könnycsepp, elmosódó nyoma a szépségnek, kedvességnek, embernek, álom­nak, legendának, Emőkének. Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Prága, 1958 tavaszán Fordította Tóth Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom