Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza
az embernek megint el kell jutnia oda, ahol az állatok vannak, de a spirális egy teker- vényével magasabban, meg kell szabadulnia attól az idegbeteg, érzelgős, konvencionális szennytől, amellyel két ember viszonyát háborúkkal és rablásokkal, természetellenes misztikával, a férfiak lakájságával és felsőbbrendűségével terhelt évszázadok szórták tele (Frauendienst ist Gottesdienst... a te uradnak hatalma alatt leszel és ő uralkodni fog fölötted). De amikor visszamentem a terembe (egy percre kimentem és a mellékhelyiség folyosóján, ahol szöveg nélkül énekeltem tovább a bluest, ahogy a tánc és zene örök emberi örömét öntik hangba a fiatalok, értelmetlen és nem nagyon intelligensen hangzó szótagokat dúdolva gyors ütemben, barátságosan elbeszélgettem a dzsessz-zenekar karmesterével, aki az antirasszista, antifasiszta szinkopás zene ritmusos-internaciona- lista testvériségének tagját üdvözölte bennem), Emőkét a tanító karjában pillantottam meg, aki buzgón valamit mondott neki, s amikor észrevett engem (megálltam a táncparkett szélén, egy oszlopnak támaszkodtam, úgy néztem őket), arcán önkéntelenül olyan kifejezés jelent meg, mintha tetten érték volna, s amikor a zene elhallgatott, meghajolt Emőke előtt és szokatlan készséggel visszament asztalához, fehér borához, onnan meregette rám gyűlölködő fekete szemét, olyan ember módjára, aki bosszút állt az ősi tusában elszenvedett vereségéért. Emőkéhez mentem és táncba vittem, de a lány egyszerre más volt, pupilláján ismét megjelent a kolostori tartózkodás hártyája. Mi van, Emőke? Mi van magával? kérdeztem. Semmi, mondta, de holtan táncolt, élettelenül, hagyta vezetni magát, mint a közömbös leányzók a kávéházi ötórai teákon, ahová azért megy a magányos fiatalember, hogy valamivel megtöltse a magányos városi délután ürességét, táncra kér egy vadidegen nőt, akit nem ismer és aki nem ismeri őt, végigtáncol vele egy slowfoxot, közben hallgat vagy elejt néhány elkoptatott frázist, egyik sem tetszik a másiknak, aztán a férfi meghajol, visszakíséri a nőt asztalához, amelyen egy pohár limonádé áll és azt mondja Köszönöm, a nő bólint, elválnak és soha többé nem tudnak egymásról, a férfi tovább üldögél azstlánál, nézi a félig üres kávéház félig üres táncparkettjét, nem táncol többé, aztán egyedül és magányosan hazamegy, lefekszik és emészti, marcangolja a nagyvárosok közömbös magánya. Mi van magával? faggattam. Valami történt. Mire gondol, Emőke, mondja meg. Ekkor rám nézett, szemében, szeme körül a finom ráncokban, amelyekből az ember pillanatnyi arckifejezése tevődik össze, fájdalmas meglepetés, szomorú öncsúfolódó szemrehányás húzódott meg, mint olyan asszonyoknál, akik hirtelen rádöbbennek, hogy megint olyasmit követtek el, amiről már megfogadták, hogy soha többé nem teszik, és azt mondta Ne haragudjon, de megmutatná nekem a személyazonossági igazolványát? Abban a pillanatban megdöbbentett, nem fájón és nem felháborítón, csak egyszerűen és jelzőtlenül megdöbbentett szinte hivatalos hangja s utána nyomban rokon- szenvet éreztem iránta, oly egyszerűen, nyíltan, mindennapian és becsületesen viselkedett, oly tárgyilagosan, vagyis az egyedül helyes módon vette tudomásul házassági ajánlatomat, gyengéd érzelmek filmszerű misztikája nélkül, s tüstént tudtam, hogy a tanító volt, a tanító beszélte be neki tehetetlen dühében, hogy szélhámos vagyok, nős ember, aki azért jött az üdülőbe, hogy kiheverje házasságának fáradalmait, változatosságot vigyen életébe, rájöttem, hogy ronda agya ezt az ellenszenves, és mégis logikusan elképzelhető történetet az én szavaimból kovácsolta össze, hisz én tartottam őt bolonddá azzal, hogy feleségül akarok venni egy özvegyasszonyt, s a következő pillanatban gyengéd sajnálatot éreztem Emőke iránt, aki megismerte az effajta férfit saját házasságában s most rettegett, hogy rólam is ugyanaz derül ki. Azt mondtam: Emőke! Ki hitette el ezt magával?! Természetesen megmutathatom az igazolványomat, és benyúltam kabátom zsebébe, hogy elővegyem a hivatalos bizonylatot, amely igazolja magatartásom, arcom őszinteségét, s ekkor Emőke kimondhatatlan szomorúsággal hangjában azt mondta Miért hazudik? Semmit sem kell megmutatnia. Mindent tudok. De mit? Mit? Emőke! Nincs semmi, amit tudhatna. Miért tagadja? mondta. Azt hittem, maga más, de mégsem az. Nem az. Ugyanolyan, mint minden férfi. De Emőke! Nem, ne mondjon semmit, úgyis tudom. Miért nem gondol legalább a menyasszonyára, ha már rám nincs tekintettel. Én végeredményben idegen ember vagyok magának, csak néhány napja ismer. De miért nincs tekintettel rá — Emőke! Ez esztelenség! kiáltottam. Az a hülye mondta magának, az a tanító. De hazudik! Hisz öreg tökfilkó, aljas hülye, nem látja rajta? Ne bántsa, mondta. Becsületes dolog volt tőle, hogy figyelmeztetett. De hisz nem igaz! Nem igaz! Emőke!
