Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

zett kicsalni a legtöményebb érzést, amire a hangszernemesítés e legtökéletesebb gyümölcse képes, Emőke már nem énekelt, s ekkor én kezdtem beszélni, a számtalan blues tudatalatti mélyéből, amelyek valaha megrendítettek, háromsoroá versek törtek elő, amilyenek az alkoholtól mámoros fekete gitárosokban fakadnak, engem is mámorossá tett a bor, Emőke boldog, formás fülébe suttogtam életem egyetlen bluesának verssorait, aláfestette szavaimat a falusi szaxofonos, akinek fogalma sem volt a néger szinkópa titkairól, hangszere cukros érzelgősséget köpködött visongva, de megszépítette a görcsös, mámoros pillanat, amikor az alkohol, az ember ellensége, de inkább barátja megsejtette velem az igazat önmagámról, az igazat Emőkéről.

Csak ez a perc az első, egyetlen és utolsó, Ö igen, e kurta perc az első és utolsó, Évekig várunk rá sok hosszú napon át, míg elnyel a koporsó, Emőke hallgatott, figyelt, a dohány és az asztalok fölött égő lámpák füstfüggönyén keresztül láttam hosszú, fekete szemöldökét, s folytattam Az élet akár kivágott fa, várod hogy rád zuhan, Az élet hosszú halál, várod, hogy rád zuhan. Az élet sokáig nem jön, aztán itt van és elsuhan. Ez az a pillanat — folytattam — amikor két ember egymásra talál, Ez a pillanat, mikor két ember egymásra talál, Hallgass és figyelj rá, a pillanat szava száll, Emőke ajkán, e lemondó és szenvedő kolostori rózsán mosoly jelent meg, s én azt mondtam Örülj és mosolyogj, legyen boldog éjjeled, Örülj, mert boldog lesz reggelig éjjeled, Nem volt társad, de eljött s most itt van veled, rám nézett, s szeméből is mosoly sugárzott, ugyanaz a mosoly, amely kivirágzott az ajkán, a szaxofon visongott és nyögdécselt. Figyelj, hallgass rám, nézz a messzi lidércfényre, Nézz a messzeségbe, a pislogó lidércfényre, Elmúlt a halál kora, az édes élet itt van végre, és ekkor Emőke hangosan elnevette magát s így szólt Szép vers! Ki írta? De én megráztam fejem s folytattam Ne kérdezd. Én vagyok, s versem szól e drága pillanatnak, Jönnek a szavak, itt vannak kedvesemnek mosolyt adnak, Emőke hátrahajtotta fejét, sírt és zokogott a szaxofon, s én tovább mondtam a verset, újabb és újabb hármas sorokat, ahogy furcsa, soha azelőtt és soha azóta nem érzett ihlet adta őket a számra, e percben szép volt a versem, mint Salamon király Éneke, sőt még szebb, mert ez a lány soha életében ilyet nem hallott, senki sem nevezte őt Sáron rózsájának, senki sem mondta neki a szerelem püthagorászi alaptételét, Mily szép vagy, én kedvesem, mert egész rövid életében megvásárolt vagyontárgy volt, ágymelegítő húsból és vérből és csontból, de most hallotta a verset, amelyet férfi költött neki, a verset, amely férfi szívéből fakadt, korunk furcsa varázslata a verssorokat a mámoros memphiszi néger gitáros szívéből és torkából átbűvölte egy prágai értelmiségi hangszálaiba a szocialista csehszlovák állam egyik üdülőjének társalgójában, de ez a lány mit sem tudott a dal születésének furcsa és bizarr körülményeiről, csak a verset hallotta, magába szívta, hisz minden vers a pillanat, az alkalom szülötte, nőhöz szól, s ha nem így van, akkor nem vers, nem érdemli meg, hogy olvassák és meghallgassák, mert nem fakad minden költészet egyetlen lehető, mímeletlen és igaz ihletéből, látszott Emőkén, hogy boldog, és suttogva megkérdezte Hihetek magának? Komolyan gondolja? Igen, Emőke, mondtam, és lelkemből, szívemből, vagy honnan újabb és újabb versek fakadtak a blues- alkohol-mámoros, gitáros tercináiban. Nem tudom, de abban a pillanatban házasságra léptem vele, abban a pillanatban megszereztem a bölcsességet, melyet ez a kor már elfelejtett, hogy a házasság, a férfi és asszony élete nem a szenvedély és az érzelgősség, szenny és jóllakás furcsa keveréke, lelkek és közös érdekek kiegészülése, nem lehet az, nem szabad, hogy az legyen, nem megértésről, az értelem egyenrangúságáról, egyéniségek kiegészítéséről, gondoskodásról, étrendről van szó benne, nem furcsa tekergős út, amely a gyomron át visz a szívhez, nem az a nevetséges viszony, amelyet a huszas évek hollywoodi filmjei kanonizáltak és tovább éltetnek az ötvenes évek regényei, olyan viszony, amely legfeljebb a serdülőkoron túli érzéki fellob- banásokat, vagy az ásatag biedermeier nyárspolgárokat elégíti ki és utálatos válóperekben, nevetségesen hangoztatott kölcsönös és leküzdhetetlen gyűlöletben ér véget, megértettem, hogy a házasság a hím és a nőstény viszonya, az őskori barlangi emberpár, két egyenjogú, de egymástól tökéletesen különböző egyén egyesülése, egyikük dolga a bunkó, másiké a tűz, az egyik hozza az elejtett vadat, a másik kenyeret dagaszt, együtt hozzák világra a kicsinyeiket az állatvilág őskori törvényei szerint, ez az egyetlen értelme a szüntelen megújhodásnak, a napsütés öröme a pucér bőrön, serkedő gyomomedvek és hormonális költemények, a szív legfinomabb öröme, mind engedelmeskedik a törvénynek, hogy