Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

zengette, most ott lüktetett karcsú lábá­ban, s gömbölyű csípőin a szerelmi elő­játék körkörös mozdulataivá lágyult. A tanító visszaült asztalához, amelyen két deci fehérbor állt, száját megnedvesí­tette a vidéki táncmulatságok savanyú raktárával, amelynek bűze a szerelmetlen szeretkezés szaga, ahogy sietve elintézik a kocsma háta mögött illatozó kertben, forró suttogással, kéjesen nyögve és fúj­tatva, s ha nincs elég készségesen kitárul­kozó öl, sorsa ugyanaz lesz, mint minden folyadéké, a kocsmai árnyékszék kátrány- bűzű vályújába csurog, onnan a gödörbe, majd a földbe, amely megtisztítja a szerel- metlenségtől piszkos vizet, kristálytiszta forrásként adja vissza a völgyben; a tanító dühös, gyűlölködő, véraláfutásos szemmel nézett a parkettra, az outsider pillantásá­val nézett rám, hogy táncolok a magyar lánnyal; tudta, hogy fiatal vagyok és nőt­len, prágai értelmiségi, aki jól ismeri a tudás foszlányainak azt a határozatlan hal­mazát, amely a műveltség látszatát kelti, ő is erre törekedett, éjjel megvetőn nyi­latkozott az üdülőben összeverődött fafejű társaságról, a buta gyári lányokról, a laka­tosokról, akik a nevüket is alig tudják aláírni, s esze ágába se jutott, hogy ő maga sem tud sokkal többet, mint izzadság os szépírással aláírni a nevét, gyöngybetűkke!, amelyek még a császári és királyi korszak öröksége, nem tud sokkal többet a négy számtani alapműveletnél, a hármasszabály­nál, a hazai történelem rövid áttekintésé­nél, amelyet valamikor a polgári és idea­lista hősi és nemzeti történetírás formálta nagyszerűségében magolt be, s most végleg összezavarta a meg nem értett marxizmus, meg tud határozni néhány nyitva és zárva termő növényt, fel tudja osztani az ország állatvilágát emlősökre, madarakra és ge­rinctelenekre, de semmit sem tud Doll irreverzibilitás-törvényéről, a teknősök páncéljának csodálatos fejlődéséről, a félig legendás ősmadarakról, nem hiszi el, ha azt mondják, hogy a brontoszaurusz ge­rincében két ideggóc, tehát két agy volt, s ha félig-meddig el is hiszi, ostoba tréfát csinál belőle, mégis hallatlan tudós képpel tud a kopott padokban ülő taknyos gyere­keknek szónokolni arról, hogy Darwin angol tudós szerint az ember a majomból fejlődött, s egész életében megszokta, hogy értelmiségiként magasan környezete fölé emelkedjék, a hat-tizenegy éves kisdiákok fölé, szombatonként a kocsmában az elcsi­gázott parasztok és falusi kovácsok fölé, akiknek a vaspöröly súlyához szokott keze ha hetente egyszer belegyömöszöli aláírását a tanulókönyv szűk rovatába, kocsikenőcs- csel telemaszatolja az egész oldalt, a szög­letes aláírás mégis kimászik az előnyoma­tott ketrecből; tanítói dicsvágytól terhes agyában sohasem fordult meg, hogy ugyan­olyan nehéz, ha nem még nehezebb, ugyan­olyan érdemes, ha nem még érdemesebb, s valószínűleg sokkal szebb munka, ha valaki ura a marógép vagy esztergapad finom szerkezetének, ezüstösen csillogó csavarokat és anyákat formál rajta, figyeli a marókésekre és a fúrók hegyére ömlő olajat, mint piros tintával kijavítgatni, a jó cseh stílus kényszerzubbonyába szorítani a gyerekek természetes kifejezéseit, elhinteni az iskolások lelkében azt a kitéphetetlen, tudat alatti meggyőződést, hogy és elé nem írunk vesszőt; tudta tehát, hogy műveltsé­gem (bár csak felfújt műveletlenség, értel­miségi szélhámosság volt, amilyet az érettségizettek kilencvenkilenc százaléka elkövet, ama egyetlen százalék kivételével, akikből elméleti fizikusok, csillagászok, ős­lénykutatók, vegyészek és kutató orvosok lesznek) nagyobb, hatásosabb az övénél, mutatósabb a ruhám is, amelyet jó prágai szabó varrt, míg az ő zömök alakja, mely fél fejjel kisebb Emőkénél, olyan szabású vasárnapi öltönyben bújik meg, amely nem engedelmeskedik semmiféle divatnak, soha­sem volt divatos, örök-egyforma négyszö­gekkel és pöttyökkel cifrázott nyakkendő tartozik hozzá, s ezért nézett rám a gyön­gébb, háttérbe szorított, esélytelen ellenfél dühös és tehetetlen szemével, mialatt a parketten Emőkével táncoltam. Sokáig nem beszéltünk. Éreztem a testét, mely forró volt a fiatal nők belső hevétől, a zenétől, a terem fülledtségétől, a bortól és a tánctól Nem beszéltünk, s aztán a prímás rázendített valami vontatott, mégis gyors, görcsös ütemű cigány dallamra, amely hosszan elnyújtott, egyre erősödő hanggal kezdődik, rövid szinkópába csap át, majd magasabb hangnemben folytatódik, s Emőke magyarul énekelni kezdte nomád őseinek valamelyik kemény, gyönyörű, pri­mitív őskori dalát, megint azzá lett, ami valóban volt, fiatal lánnyá, minden ereje asszonyi életének egyetlen feladata köré összpontosult, valamiféle vad magyar tánc­ban keringtünk, körülöttünk elmosódott arcok, alakok forogtak, bizonytalan körvo­nalú hangszerek, mint amikor a felvevőgép lencséje hirtelen körbe fordul. Nem tudom, meddig tartott. Sokáig. Aztán éjfél felé a zenészek panaszos és érzelmes slowfoxba kezdtek, a saxofonos hangszeréből igyeke­

Next

/
Oldalképek
Tartalom