Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

zengette, most ott lüktetett karcsú lábában, s gömbölyű csípőin a szerelmi előjáték körkörös mozdulataivá lágyult.

A tanító visszaült asztalához, amelyen két deci fehérbor állt, száját megnedvesítette a vidéki táncmulatságok savanyú raktárával, amelynek bűze a szerelmetlen szeretkezés szaga, ahogy sietve elintézik a kocsma háta mögött illatozó kertben, forró suttogással, kéjesen nyögve és fújtatva, s ha nincs elég készségesen kitárulkozó öl, sorsa ugyanaz lesz, mint minden folyadéké, a kocsmai árnyékszék kátrány- bűzű vályújába csurog, onnan a gödörbe, majd a földbe, amely megtisztítja a szerel- metlenségtől piszkos vizet, kristálytiszta forrásként adja vissza a völgyben; a tanító dühös, gyűlölködő, véraláfutásos szemmel nézett a parkettra, az outsider pillantásával nézett rám, hogy táncolok a magyar lánnyal; tudta, hogy fiatal vagyok és nőtlen, prágai értelmiségi, aki jól ismeri a tudás foszlányainak azt a határozatlan halmazát, amely a műveltség látszatát kelti, ő is erre törekedett, éjjel megvetőn nyilatkozott az üdülőben összeverődött fafejű társaságról, a buta gyári lányokról, a lakatosokról, akik a nevüket is alig tudják aláírni, s esze ágába se jutott, hogy ő maga sem tud sokkal többet, mint izzadság os szépírással aláírni a nevét, gyöngybetűkke!, amelyek még a császári és királyi korszak öröksége, nem tud sokkal többet a négy számtani alapműveletnél, a hármasszabálynál, a hazai történelem rövid áttekintésénél, amelyet valamikor a polgári és idealista hősi és nemzeti történetírás formálta nagyszerűségében magolt be, s most végleg összezavarta a meg nem értett marxizmus, meg tud határozni néhány nyitva és zárva termő növényt, fel tudja osztani az ország állatvilágát emlősökre, madarakra és gerinctelenekre, de semmit sem tud Doll irreverzibilitás-törvényéről, a teknősök páncéljának csodálatos fejlődéséről, a félig legendás ősmadarakról, nem hiszi el, ha azt mondják, hogy a brontoszaurusz gerincében két ideggóc, tehát két agy volt, s ha félig-meddig el is hiszi, ostoba tréfát csinál belőle, mégis hallatlan tudós képpel tud a kopott padokban ülő taknyos gyerekeknek szónokolni arról, hogy Darwin angol tudós szerint az ember a majomból fejlődött, s egész életében megszokta, hogy értelmiségiként magasan környezete fölé emelkedjék, a hat-tizenegy éves kisdiákok fölé, szombatonként a kocsmában az elcsigázott parasztok és falusi kovácsok fölé, akiknek a vaspöröly súlyához szokott keze

ha hetente egyszer belegyömöszöli aláírását a tanulókönyv szűk rovatába, kocsikenőcs- csel telemaszatolja az egész oldalt, a szögletes aláírás mégis kimászik az előnyomatott ketrecből; tanítói dicsvágytól terhes agyában sohasem fordult meg, hogy ugyanolyan nehéz, ha nem még nehezebb, ugyanolyan érdemes, ha nem még érdemesebb, s valószínűleg sokkal szebb munka, ha valaki ura a marógép vagy esztergapad finom szerkezetének, ezüstösen csillogó csavarokat és anyákat formál rajta, figyeli a marókésekre és a fúrók hegyére ömlő olajat, mint piros tintával kijavítgatni, a jó cseh stílus kényszerzubbonyába szorítani a gyerekek természetes kifejezéseit, elhinteni az iskolások lelkében azt a kitéphetetlen, tudat alatti meggyőződést, hogy és elé nem írunk vesszőt; tudta tehát, hogy műveltségem (bár csak felfújt műveletlenség, értelmiségi szélhámosság volt, amilyet az érettségizettek kilencvenkilenc százaléka elkövet, ama egyetlen százalék kivételével, akikből elméleti fizikusok, csillagászok, őslénykutatók, vegyészek és kutató orvosok lesznek) nagyobb, hatásosabb az övénél, mutatósabb a ruhám is, amelyet jó prágai szabó varrt, míg az ő zömök alakja, mely fél fejjel kisebb Emőkénél, olyan szabású vasárnapi öltönyben bújik meg, amely nem engedelmeskedik semmiféle divatnak, sohasem volt divatos, örök-egyforma négyszögekkel és pöttyökkel cifrázott nyakkendő tartozik hozzá, s ezért nézett rám a gyöngébb, háttérbe szorított, esélytelen ellenfél dühös és tehetetlen szemével, mialatt a parketten Emőkével táncoltam.

Sokáig nem beszéltünk. Éreztem a testét, mely forró volt a fiatal nők belső hevétől, a zenétől, a terem fülledtségétől, a bortól és a tánctól Nem beszéltünk, s aztán a prímás rázendített valami vontatott, mégis gyors, görcsös ütemű cigány dallamra, amely hosszan elnyújtott, egyre erősödő hanggal kezdődik, rövid szinkópába csap át, majd magasabb hangnemben folytatódik, s Emőke magyarul énekelni kezdte nomád őseinek valamelyik kemény, gyönyörű, primitív őskori dalát, megint azzá lett, ami valóban volt, fiatal lánnyá, minden ereje asszonyi életének egyetlen feladata köré összpontosult, valamiféle vad magyar táncban keringtünk, körülöttünk elmosódott arcok, alakok forogtak, bizonytalan körvonalú hangszerek, mint amikor a felvevőgép lencséje hirtelen körbe fordul. Nem tudom, meddig tartott. Sokáig. Aztán éjfél felé a zenészek panaszos és érzelmes slowfoxba kezdtek, a saxofonos hangszeréből igyeke