Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

De kárhozott sorsa mégis hatalmába keríti a nőt, enged neki, ahogy mindig engedett és engedni fog, s a kárhozatból új ember születik. Jó éjszakát, mondta Emőke és kezet nyújtott. Emőke, mondtam, gondoljon rá. Jó éjszakát, mondta és eltűnt a szállodában; a lépcsőn még megpillantottam karcsú lábait, aztán már semmit nem láttam, kis ideig még ott ácsorogtam az üdülő bejárata előtt, majd felmentem a szobámba.

A tanító már ágyban feküdt, nadrágját, ingét, alsónadrágját, harisnyáját mind gondosan a székre és az ágy támlájára aggatta, hogy kiszellőzzék, még nem aludt, dühös szemmel nézett rám. „Nos mi van?“ mondta. Nem válaszoltam, leültem az ágyra és vetkőzni kezdtem. A tanító fürkészve nézett rám, szeme két aszott, fekete fügére emlékeztetett. „A szentségét“, mondta, „csak nem mész aludni kemény bunkóval?“ Fenét, feleltem, leoltottam a lámpát és lefeküdtem. Kis ideig csend volt, aztán a tanító így szólt: „Ügy látom, jó nagy marha vagy. Nem értesz a nőkhöz. Valid be!“ Jó éjszakát, mondtam. Odakinn kakas kukorékolt, rosszat álmodhatott s egy pillanatra felébredt.

A búcsúvacsorán vörös bort ittam és Emőkét néztem, fehér galléros, testhez simuló, ujjatlan nyári ruha volt rajta, szakasztott olyan, amilyet a vele egykorú csinos lányok hordanak. Az üdülők lassan felbátorodtak, táncolni vitték, amikor látták. hogy én az asztalnál ülök és iszom (előbb nem merték megkockáztatni, mert az egyhetes üdülés törvényei szerint ket- ten egy párt alkottunk, s ezekben az egyhetes vagy tizennégynapos közösségekben az efféle kötelék szent és sérthetetlen), így hát Emőke egyfolytában a parketten keringett, egyszer a kultúrossal, aki félig-meddig még józan volt, máskor a jampeccal, aki már nem adta a magányos fenséget, s még mindig reménykedett, hogy kiélvezi a hét utolsó napján (vagyis együtt élvezhet a csoport négy vagy öt fiatal lányának valamelyikével), aztán a készruhabolt pocakos vezetőjével, a férfi kövér felesége a matrónák jóságos pillantásával nézte őket, akiknek eszük ágába sem jutott a féltékenység, inkább keserves asszonysorsuk istápoló, segítő társait, ir- galmasnővéreit látják az erotikus bájtól duzzadó fiatal nőkben, később a zenekar vezetőjével, aki egyébként egész este nem jött le az emelvényről, nem tette le a

hegedűjét, volt még néhány táncosa rajtuk kívül, én pedig már a harmadik pohár vörös bort iszogattam, hatalmába kerített az olyan ember különös határozatlansága, aki még mindig érzi felelősségét, de túlságosan a mai kor fia, nincs kedve harcolni a könnyelműséggel, közömbösséggel, felelőtlenséggel. Emőke, a bor lassan a fejembe szállt, Emőke a táncparketten egész más volt, mint a többi öt vagy hat fiatal lány, eltekintve attól, hogy mindnyájuk közül ő volt a legbájosabb, fiatalos, ugyanakkor érett, a tizenhétéves arcok tökéletlensége nélkül, amely még nem döntött, hogy a gyerekkor báját az érettség lapos és érdektelen szépségével vagy a fiatalság bájával, az eljegyzés és az első beteljesülés, a természetadta termékenység asszonyos bájával cseréli-e fel, Emőke ugyanúgy nevetett, mint a többiek, mély althangon nevetett, a táncolni tudó nők magától értetődő bižtonságával táncolt, ahogy a madár dalolni tud vagy a méh sejteket építeni, augusztusi ruhájánek vékony nyári leple alatt teste karcsú volt, akár a táncosnőké, néztem őt, gyengédséget és vágyat és rokonszenvet éreztem e kesergő lélek iránt, vágytam a teste, a keblei után, bortól meghatványozottan dolgozott bennem a vágy, míg végül a bor, amelyet a férfi a nők kárhozatának pótlékaként használ, kockára téve apaságát, házasságát, pályafutását, egész életét egy rövid pillanat szélhámosságáért, a bor megszabadított az értelem és a megfontolás minden kötelékétől, s amikor láttam, hogy valahonnan a terem sötét zugából felbukkan a tanító, szeme csillog, mint a varázsló kandúré, táncra kéri Emőkét és táncol vele, testét magához szorítja, fél fejjel kisebb nála, szatír minden mesebeli szatírsága nélkül, csupán élveteg szatír- arccal, hirtelen felálltam s a részegek erélyes, gyors lépteivel a táncparkettra mentem, lekértem a tanítótól Emőkét. Reggel óta nem láttam. Egész nap a szobámban voltam; a tanító elment valahová, de én a szobában maradtam, aludtam és gondolkoztam erről a lányról, az előttem nyíló lehetőségekről, a magam bizonytalanságáról és határozatlanságáról, de most vele voltam, átöleltem a derekát, mint tegnap, de ezúttal nem siklott ki a karomból, fejembe szállt a bor, Emőke szeméből eltűnt a misztikus szelídség, a mesterségesen elaltatott szenvedélyek helyére lépő kolostori beletörődés, magyar lány szeme volt, akár a csillag a puszta felett, s a ritmus, amellyel tegnap az ócska zongora húrjait