Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

mondta. Csak csalódtam. Csalódott? kérdeztem. Igen, felelte Emőke. Azt hittem, maga mégis más, de nem más, magán is a test uralkodik, mint minden férfin. Ne haragudjon rám, Emőke, kérleltem. Nem haragszom, mondta. Tudom, hogy a férfiak nagyrészt ilyenek. Nem a maga bűne. Maga még nem tökéletes. Azt hittem, már a tökéletesedés útján van, de még nincs. Nem egészen. És maga, Emőke, mondtam, maga — maga már teljesen lemondott mindenről, ami testi? Igen, mondta Emőke. De hisz fiatal, mondtam. Már nem akar férjhez menni? Fejét rázta. A férfiak mind egyformák. Azt hittem, talán találok valakit, egy barátot, akivel élhetnék, de csakis mint barát a baráttal, érti, minden testiség nélkül, undorodom tőle

— nem, nem vetem meg, tudom, hogy a testi embereknek szükségük van rá, magában véve semmi rossz sincs benne, de a rosszból fakad, a tökéletlenből, a testből, az anyagból, és az ember törekedjék a Szellem felé. De most már nem hiszem, hogy sikerül ilyen barátot találnom, ezért inkább magam maradok, a kislányommal. Ahogy beszélt, arca tejszínű és ábrándos volt a hold és a csillagok, az augusztusi éjszaka fényében; azt mondtam: Ilyen barátot nem talál. Maga nem. Legfeljebb azt a tüdőbajos kertészt, aki megajándékozta a könyveivel, mert másra már nem volt képes. — Ne beszéljen így róla, szakított félbe. Kérem, ne legyen ilyen. De komolyan Emőke, mondtam. Maga talán nem vágyik egy ember után — úgy gondolom, nincsenek olyan vágyai, mint más lányoknak, akik ugyanolyan szépek és ugyanolyan fiatalok, mint maga? Komolyan képzeli, hogy találhatna egy barátot, aki ezt az egyet nem akarná magától, s emellett nem lenne szerencsétlen nyomorék, rokkant? Ö, nem a vágyról van szó, mondta Emőke. Minden embert elfog a kísértés. De le kell győzni. De miért? Minek? mondtam. Az ilyen vágy nem mindig csupán testi. Megnyilvánulhatik benne a szerelem, az egybeolvadás vágya. Ott áll a legtöbb ember teremtésénél, hisz az emberek szerelemből születnek. Elvégre szereti a kislányát. Talán nem akarna több gyereket? Pedig lehetne. Önként le akar mondani róla? Lemondani? mondta Emőke. Minden Isten akarata. Dehát tiltja az Isten? Annyi mindennel megajándékozta, többel mint másokat. Fiatal, szép, egészséges, nem minden férfi olyan, mint az első férje volt, nem minden házasságot kötnek ugyanolyan okból. Vannak

férfiak, akik szeretik az asszonyukat, nemcsak a házasság testi tényezője miatt, bár az is hozzátartozik a szerelemhez — Nem tartozik az igazi szerelemhez, mondta. Az igazi szerelem lelki szerelem. De hogyan akarna akkor gyereket, kérdeztem. Vagy ellene van a gyerekeknek? Ö nem, mondta. A gyerekek ártatlanok és szere- tetre van szükségük. De bűn terheli őket. És a nőnek meg kell szenvednie a bűnért, amikor a gyereket világra hozza. Ez nem válasz a kérdésemre, mondtam. Azonkívül ma fájdalom nélkül is lehet szülni. Azt kérdeztem, helyesli-e egyáltalán, hogy gyerekek szülessenek? Nem volna-e helyesebb, ha az egészet abbahagynánk és nem hoznánk világra a bűn egyre újabb és újabb gyümölcseit, akiket az anyag és a test terhel, mert javarészt ilyenek az emberek? Nem volna jobb hagyni, hogy kipusztuljon az emberiség ? Nem, mondta sietve. Isten azt akarja, hogy az emberek éljenek. Végtelen jóságában azt akarja, hogy az emberek üdvözüljenek. És egy napon mindenki üdvözülni fog. Mi az, hogy mindenki, mondtam. Mikor lesz az, amikor mindenki üdvözül? Nem volna jobb elhagyni ama „egy napot“, hogy a „mindenki“ mindazokat jelentse, akik ma a világon vannak? Ö nem, mondta. Nem. De maga nem érti. Maga nem érti, mondtam én. Sajátmagát sem érti. Tele van ellentmondásokkal. Egyetlen kérdést, egyetlen logikai törést sem oldott meg a saját misztikus rendszerében. Ö, mi az a logika, mondta. Egyszerű tantárgy. Nem tantárgy, a logika minden, mondtam. Az is, hogy maga nagyon tetszik nekem, hogy — szeretem magát, hogy — hogy — Ne mondja ki, mondta, s ezzel megszabadított annak szükségétől, hogy végül kimondjam a végzetes mondatot, amelyet az ő esetében nem lehetett volna visszavonni, teljes kötelezettséget jelentett volna, nem csupán könnyelmű Ígéretet, amelyet vissza lehet szívni, el lehet feledni, mert ő Emőke volt, a legenda, a költemény, a múlt, a jövő.

Az üdülő kivilágított kapuja előtt álltunk. Emőke az erdő éjjeli árnyait nézte, szemében már nem a rémült erdei vad kifejezése ült, hanem az asszonyé, aki saját örök kárhozatával küzd, amelyből alsóbbrendűsége fakad, de ugyanakkor életadó értéke is, s amely egyetlen vörös hullámmal elborítja agyát, meggondolásait és hűvös nyugalmát, bár végén ott következik a fájdalom, esetleg a lányanya szégyene és gondjai, az elhízás veszélye, a szépség, a kecsesség, az élet, minden elvesztése.