Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

retten teremtés, viszont korban éppen megfelelő, huszonnyolc éves, gyereke van, ami egész más időbeosztást jelentene, idegen teremtés, magyar, nem nagyon intelligens, kikezdte a metapszichológia őrülete, isten tudja micsoda szent, elutasító, igyekszik másokat a maga hitére téríteni, eszményi tárgya egy üdülési kalandnak, semmivel sem több, csupán annyival, hogy szemében ott ül az erdei állatka rémülete, s önmagát pusztító kétségbeeséssel védekezik a világ ellen, belevész a misztikus babonák ködébe. Élet és halál dolga, nem egy forró esté, elég puha mezsgye, hogy kényelmes fekvés essék rajta, néhány rutinos szó, ügyesen meglesett pillanat, amikor a nyár ébresztette vágy és a pihenés hetének hangulata alkalmasan egybefonódik s elveti az aggályokat, megszüli a kockáztatás és odaadás akaratát, mégis egész élet dolga, szerelem vagy önfeláldozás dolga, vagy a halálé a misztika ködében, éjféli szeánszok szellemi tortúráiban, amikor összegyűlnek a kerek asztal körül és a földre idézik a képzeletük szülte szellemeket, elhervadt középkorú emberek, különcök, lelki betegek, akik a mi huszadik századunkban még hisznek az erdei manókban, a békaszőr rákgyógyító erejében, pokoli zsoltárokat írnak le és visszájáról mondják el az ördög szövetségeseinek iszonyú fekete imádságait, az ördög középkori cimboráinak fekete zsolozsmáit, akik nem haltak meg természetes halállal, de az ördög marcangolta szét őket, s testük, inaik cafataiból, összetört csontjaikból, kifolyt szemükből, kitört fogaikból, ronggyá tépett bőrükből szakította ki lelkűket és ragadta el a poklok örökizzó rothadásába, vagy talán ájtatos imádságokat mondanak, nem esznek húst és gyógyítgatják nyavalyáikat, amelyeket az állandó mozdulatlan imádkozás közben szereztek, testükre rézkarikákat kötöznek és szentképeket csókolgatnak, pediq tulajdonképpen kívánniuk kellene a halált, mert a halál valójában tárt kapu abba a tökéletesebb életbe, amely közelebb van a Legfőbb Ürhoz és az örök Üdvösséghez, ilyen volt hát ez a dolog, nem egy éjszaka ügye, de valamennyi éjszakáé, sok éven át, s tulajdonképpen nem is éjszakák dolga, hanem napoké, kölcsönös gondoskodás, hitvesi szeretet, jó és rossz tűrése, míg a halál el nem választ egymástól két embert. így álltam azzal a lánnyal, így álltam Emőkével.

De amikor később az elsötétített teremben ültem és a kultúros (néhány hiábavaló kísérletet tett, hogy elindítsa a vetítőkészüléket, a masina csak akkor kezdett duruzsolni és működni, amikor egy hallgatag férfi, talán mester valamelyik gyárban, vette kezébe a dolgot, meg igazgatta a csavarokat és kapcsolókat) a kifeszített fehér vászonra valami filmet vetített, amelynél ügyeltek rá, hogy minél kevésbé legyen szórakoztató (az embereket mégis szórakoztatta, mert keskenyfilm volt, a vetítőgép közvetlenül a hátuk mögött duruzsolt, s ők ebben a házban egyhetes üdülésüket töltötték) és a terem eltűnt a cigarettafüstös homályban, megfogtam Emőke kezét, amely meleg volt és puha, s mivel az utolsóelőtti napot töltöttük az üdülőben s valamit tennem kellett, vagy legalábbis engednem annak az ösztönnek, illetve társadalmilag kifejlesztett kényszernek, hogy az üdülőben minden férfiember kénytelen elcsábítani fiatal lányokat, özvegyeket, vagy akár férjes asszonyokat is, megkértem Emőkét, jöjjön ki velem sétálni. Beleegyezett, felálltam, ő is felállt, a vetítőgép viliódzó fényében elkaptam a tanító tekintetét, aki nem vette le szemét Emőkéről, mialatt velem együtt kiment a teremből az augusztusi est éjjeli fényébe a ház elé.

Mentünk az éjszakai fehér országúton, szántóföldek között, két oldalt cseresznye- fák, fehér kilométerkövek, szénaillat, milliárdnyi apró élét hangja a fűben és az ágak közt. Karon fogtam Emőkét, nem tiltakozott, mondani akartam valamit, de semmi sem jutott eszembe. Semmi, amit mondhattam volna, amit mondanom szabad volt, mert rossz lelkiismeretem nem engedte, hogy szabadjára eresszem megszokott augusztusi éjjeli ékesszólásomat, amelyet ilyen éjszakán egyetlen üdülő nő sem utasít el, ha a beszélő elfogadhatóan fiatal és nem szerfölött csúnya, képtelen voltam szabadjára ereszteni szavaimat, mert ismét rádöbbentem, hogy élet és halál dolga ez, s hogy Emőke más, mélyebb, távolibb, mint más lányok. Csak megálltam és azt mondtam Emőke, ő is megállt és azt mondta Tessék? aztán megöleltem, vagy legalábbis olyan mozdulatot tettem, mintha meg akarnám ölelni, de ő kicsúszott a felemás ölelésből, újból megpróbáltam, karcsú, nagyon kemény derekára tettem a kezem és magamhoz vontam, de ő kibontakozott a karomból és megfordult és gyorsan elment. Utána siettem, megint karonfogtam, nem tiltakozott, és azt mondtam Ne haragudjon, Emőke. Fejét rázta és azt mondta Nem haragszom. De igazán, mondtam. Igazán,