Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem

örömben boldogan járok-kelek. Mindenki azt kérdi: „Mi telte egyszerre? Mitől kerekedett olyan csuda kedve?“ „Semmi“ — válaszolom. Nem akarok én osztozni senkivel a boldogságomban. Lám, micsoda egoista lett belőlem...“ ,,Ma meglepő csendesség volt nálunk. Amikor az emberi hangok is elcsitultak, a tavaszi bokrok között szinte elviselhetetlenül zengett a madárdal...“ Nem tudom, mi a szembeszökőbb ezekben a vallomásokban: a becsületesség vagy a bölcsesség.

Azt írtam, hogy a spanyol hősköltemény volt az utolsó hullám; egy korszak ért véget vele. Magam előtt látom Lotti szobáját, a Gaylordban. Egy percre benéztem hozzá, hogy elintézzek valamit. Lotti ottmarasztalt vacsorára. Sokan szorongtak nála: a mi szovjet katonaembereink — Grisin (J. Berzin, egyike azoknak a lett lövészeknek, akik a forradalom első hónapjaiban Lenin testőrségét adták), Grigorovics-Stern, Pavlov, ez a magas, erős harckocsizó-parancsnok, Zalka Máté, aztán az okos, vonzó jugoszláv Csopics, Janek. Jó kedvünk kerekedett, nagyokat nevettünk, hogy min, arra már nem emlékszem. (S valamennyiünkből ma már csak én élek egyedül. Zalkát ellenséges gránát ölte meg. A többieket a sajátjaik ölték meg, csak úgy, semmiért.)

Mecóban, mialatt Fernando Sztefával beszélgetett, Zalkával egymás mellett üldögéltünk a földön. Felmelegedett már az idő, kizölldelt a világ körös-körül Zalka azt mondta: „Lám, Fernandónak van egy kisfia, Tito, az én kis Talocskc. lányom pedig most fejezi be az iskolát. Persze, ez olyan bárgyún hangzik, mintha a Művész Színház színpadán mondanák, mégis ez az igazság: lesz még gyémántragyogású az ég! Ha ebben nem hinne az ember, egy napot is nehezen csinálna végig ...“ Zalka Máté sok mindenről nem tudott még akkoriban, mint ahogy mi sem. S most elszomorodva gondolom: igaza volt, a „gyémántragyogás“ sem bárgyú költött mese csupán, lesz majd gyémántragyogás is, csakhogy minden sokkal hosszadalmasabbnak és sokkal nehezebbnek bizonyult.

A bibliai példa szerint Szodoma és Gomorru bűnös lakosai megmenekedhettek volna, ha akad közöttük tíz igaz. Ez minden városra és minden korszakra érvényes. Zalka Máté, Lukács tábornok, a kedves Matvej Mihajlovics egy volt az igazak közül.

Roman Jakobszon igyekezett rábeszélni, hogy utazzam Prágába, megcsillogtatta előttem a barokk stílusú házakat meg a fiatal költőket, sőt a morva kolbászt is.

Az év végén el is utaztam Prágába. A fiatal költők barátságosan fogadtak, Majakovszkij, Mejerhold, Paszternák, Tatlin felől érdeklődtek és faggattak, hisz én voltam az első szovjet író, akit láttak. (Nezval halála után megjelent emlékirataiban erről meg is emlékszik.) František Kubka a szovjet írókkal és művészekkel való találkozásáról szóló könyvében igen sok beszélgetésről tesz említést. Ma már én sem emlékszem, mikor találkoztam először sok prágai barátommal, 1923-ban vagy későbben, de jól emlékszem az egyik első prágai estémre, amikor Jakobszon elvitt a Národná Kavárna kávéházába, a Devetsil a baloldali művészet cseh hívei társaságának törzskávéházába. Egy hosszú asztai mögötti díványon ült Nezval, Seifert költő, Vančura prózaíró és a Devetsil teoretikusa, Karéi Teige kritikus. Volt ott még több fiatal művész, de hogy kik arra ma már nem emlékszem. Nezval szilvapálinkát ivott és lelkesülten kiabált. Vančura hamarosan hazament, mi pedig megindultunk s jártuk a borpincéket, végre hajnalfelé egy sivár, hideg falatozóban kötöttünk ki, ahol, helyi szokás szerint, pacaiból készült korhelylevest ettek.