Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem

Nezval jelenléte sehol sem maradhatott észrevétlen. Hiszen nemcsak a helyiséget, de jóformán egész Prágát betöltötte személyével. Az asztalra ugrott, szavalt, kiabált, hol egyikünket, hol másikunkat ölelte át, és rövid, széles fókauszonyra emlékeztető kezével állandóan hadonászott. Fókára hasonlított. Jellegzetes alakját Adolf Hoffmeister úgy rajzolta le, ahogy a gyerekek szokták a fákat vagy a házakat: néhány odavetett vonal, és a kép egy perc alatt kész volt anélkül, hogy a mester modelljére nézett volna, és a portré meglepően hasonlított az eredetire. Egy éjjel a Malá Strana egyik csendes utcájában Nezval harsogva szavalta verseit. Rá se hederített a rendőrre, aki figyelmeztette, hogy ne zavarja az emberek éjjeli álmát, és tovább kiabált. Mikor igazoltatták, kiderült, hogy nincs nála semmilyen igazolvány, de a zsebében kutatva egy gyűrött újságfoszlányra bukkant Hoffmeister karikatúrájával, és leereszkedő mozdulattal odanyújtotta a rendőrnek: „Nezval vagyok, a költő“.

Verseinek ereje elsősorban közvetlen naivságukban rejlik. Rendszerint azt mondják, „naiv, mint egy gyermek". Már mondottam, hogy Frangois Villon, akit furfang nélküli ballada- és rondófaragónak tekintettek, valójában roppant kifinomult mester volt. Nezval is széles költői kultúrával rendelkezett, szerette a cseh romantikusokat, szerette Novalist, Baudelaire-t, Rimbaud-t, Guillaume Apollinaire-t, Majakovszkijt, Paszternákot, Éluard-t, Tuwimot. Otthonos volt minden költői formában, írt szonetteket meg csupán belső rímekkel gazdag verseket, a klasszikus formáktól a szürrealizmusig mindent kipróbált, szinte örömét lelte az anyag ellenállásában, de állandban ő kerekedett felül. Nezvalban nemcsak a gyermek, hanem a pacsirták, a pitypang, a nyári eső naivsága is benne lakozott. Szinte óránként felfedezte a világot. Ügy látta a természetet, az emberi érzéseket, sőt a hétköznapi tárgyakat is, mintha ő előtte nem létezett volna egy sok ezer éves civilizáció. Nem azért volt új, mert újító akart lenni, hanem azért, mert a világot újszerűen látta és érzékelte: „Rózsaszínű vászonvég dereng messzi síkon, kéklő ég -felette, s minden ház piros cseréppel fedve, lásd, az ott Milánó odalenn ... A virradat hirtelen szerteszéjjel mállott, napocska, napocska dagaszd a kalácsot."

A költészet volt az eleme, úgy érezte benne magát, mint hai a vízben: ha csak egy napra is elvált volna tőle, megfulladt volna. Szerette a költőket, rokonnak érezte magát velük, régi barátság fűzte Bretonhoz és Eluard-hoz, majd később Nazim Hikmethez: szinte ujjongott, ha egy költőt felfedezett. Egy ízben megkért, hegy olvassam fel neki Leonyid Martinov verseit, s amikor felolvastam, lelkesedve ölelte uszonyaival magához a levegőt. Arca csupa jóság volt és ez az arc nem csalt. Élete utolsó éveiben megírta visszaemlékezéseit; beszélt nekem arról, hogy milyen nehéz az ilyesmit írni: jól tudta, hogy a világban sok minden megváltozott, de nem akart hátat fordítani ifjúkori barátainak; senkit sem árult el, bátran és gyengéden írt. Ügy hiszem, ezt csak azért tehette, mert költő volt. (Emlékszem Paszternák egyszerű, bölcs szavaira arról, hogy rossz ember nem lehet jó költő.)

Nezval gyakran írt versben a versről: „Vaskeményen, százszorszépen menjetek! Bujtassatok fényre, búra lányszemet. Hegytetőkön, szerelemre gyújtsatok. Csillagok a tárt tenyérbe hullnak ott. Űtra fel hát úgy legyen... Felhúzom majd újra ócska vekkerem. Mennyi ember él s ha köztük szétnézek, Hű barátom egy csupán — a költészet."

Huszonhárom éves volt, amikor megismerkedtünk. Múltak az évek. A kritikusok, ahogy ez már szokás, korholták Nezvalt: hátat fordít a forradalomnak, formalista, sőt még annál rosszabb, szürrealista lett, távolodik a költészettől, egészen a politikába veti magát, túlságosan bonyolult, túlságosan egyszerű, nem tudta elsajátítani a költészet mesterfogásait, kiírta magát. Pedig Nezval ugyanaz maradt, aki volt. Sosem találkoztam hozzá hasonló emberrel, aki any-