Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - FIGYELŐ - Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem
élére került. Sztefát kísértem el Mecóba, a férjét látogatta meg, Zalka szárnysegédét. Aljosa Eisnert is ismertem már Párizsból. Őt még kiskorában hozták el a szülei Oroszországból; Párizsban verseket írt, és szenvedélyes kommunista szónoklatokat tartott az utcasarkokon. Spanyolországban Eisner lovon járt, bálványozta Lukács tábornokot, irodalmi vitákat provokált, és rajongó tekintettel bámulta Hemingwayt. Moszkvába gyalázatos időben érkezett vissza, és saját bőrén tapasztalhatta meg, mit jelent a „személyi kultusz“. A világtól elvágva jobban megőrizte lelkierejét, mint sokan mások, és 1955-ben is a régi lelkesedésével láthattam viszont. A brigád komisszárja Regler volt; ő is szívesen fordította a szót az irodalomra, s örökösen jegyezgetett kis füzetébe. Zalka csak nevette: „Figyeld meg, ez aztán biztosan regényt ír, méghozzá jó vaskosai. A zászlóaljparancsnokok közül jól emlékszem Janekra, Bernard-ra, a francia szocialistára, meg a bátor, elbűvölő egyéniségű Pacciardira. A magyar Neuburg mindig kissé botjára támaszkodva járt. így ment a rohamba is a Lukács tábornok halálát követő napon, s el is esett. A sebesült Reglemek, mikor magához tért, ez volt az első szava: „Eredjetek Lukácshoz, meg kell menteni Lukácsot...“ (Eltitkolták előtte, hogy a tábornok már halott.) Két nappal később a harcosok közül találkoztam egy nagyszívű, derék zsidóval, egy galíciai chaszid fiával, aki Európa valamennyi nyelvét össze- zagyválta beszédében, s négyszer sebesült meg Madrid alatt; szipogva mondta: „Ez volt aztán az ember ..." * Morata de Tajunában Lukács tábornok komoran mondta: „Ez a spanyol Doberdo.“ Ki kellett tapogatni az ellenség erejét, elfoglalni megerősített állásait, s másnap otthagyni. Lukácsot remegő izgalom fogta el a Huesca elleni támadás előtt: átlátta, hogy a csapás súlyát a nemzetközi brigádnak kell magára vállalnia. Az embereit féltette, magát azonban nem, azért is kellett meghalnia, mert a tűz alatt álló úton igyekezett harcálláspontjára — másoknak megtiltotta, hogy arra járjanak. Amikor Fuentésből visszatértünk Madridba, Hemingway így szólt hozzám: „Nem tudom, milyen író Lukács, de ha hallgatom, ha csak ránézek, jóles'óen mosolyognom kell. Nagyszerű ember!...“ Lukács jókedvű ember volt, szívesen derített jó kedvre mindenkit — harcosokat, parasztokat, újságírókat. Volt egy nagy száma: mindenféle áriát tudott kikocogtatni a fogain; szeretett énekelni is, és mennyi, de mennyi dalt tudott! Egyszer a szemem láttára táncra perdült spanyol parasztlányokkal, szilajon ropta, és amikor visszajött hozzánk, így szólt: „Még nem felejtettem el. Végtére is magyar huszár volnék ...“ Zalka szerette Magyarországot; egyszer ezt hallottam tőle: „Kár, hogy nem látta a pusztát. Nekem itt gyakran eszembe jut... Magyarország zöld, nagyon- nagyon zöld .. Zalkát Matvej Mihájlovicsnak szólították; sokáig élt a Szovjetunióban; otthagyta a feleségét meg a kislányát is. „Az én hátországom“ — így emlegette őket. Szerette a Szovjetuniót, sokszor mesélte, milyen szép a nyár Poltava környékén, szerette az orosz jellemet, de megmaradt magyarnak — megnyilatkozott ez dallamos akcentusában, poétikus hajlamában, s abban a szenvedélyességben, amelyet minden igyekezetével gondosan titkolt. „A háború szörnyű rondaság“ — nemegyszer hallottuk tőle; nem volt őbenne vitézkedés, nyoma sem volt benne katona-póznak. Amikor visszatértem Moszkvába, elolvastam a leveleit, amelyeket a feleségének, a lányának írt. Ügy írt, mintha illatosított levélpapíron küldte volna üzeneteit: „Most éjszaka van, sötétség és nyirkosság vesz körül. A szívem szomorú egy kicsit, de hát a háborúban vannak szomorú percek..„Leveleteket ma kaptam meg. Ünnepi
