Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A betegszoba, Szamuil Aljosin színműve
volna képességének kezét, s így nem tudta azt a bizonyos mélyebb értelmet belevinni a helyzetekbe és a pillanatképekbe s nem volt rá képes, hogy saját érzéseit és elgondolásait egyértelműen tolmácsolja a nézőnek. Mert ama „érzelmiség“ a film nyelvén elképzelhetetlen anélkül, hogy atmoszférát teremtő erővel a fümvásznon is megjelenjen és a nézőt a részletekkel szembeni associatív és a részleteket egységbe rakó képességre buzdítsa. Barabás igyekezete eltekintve /néhány érdekes helyzetképtől és ötlettől, eltekintve a három nem színész főszereplő érdekes és kifejező arcától, bizonytalan, amorf marad. Hiányzik a belső gradáció, amely annál érzékenyebben érint, mert a film több részletfelirattal is több részre osztódik, s a figyelem a történet három főszereplőjének mindig egy másik alakjára irányul. Hiányzik itt az a frisseség és közvetlenség, amely a „Dal a szürke galambról“ c. filmből árad. Helyébe a kieszeltség és a nehezen érthetőség balasztjai léptek, amelyeket ez az egyszerű történetecske természetesen nem volt képes elbírni. Végezetül és a két utóbbi filmnek a margójára hadd ismételjük el Jean Cocteau mondását: A stílus szerintem az a képesség, amellyel összetett dolgokat egyszerűen fejezhetünk ki, nem pedig megfordítva. Agneša Kalinová a betegszoba, Szamuil Aljosin színműve A ma ötven esztendős Szamuil Aljosin hu. moros elbeszélésekkel kezdte írói pályáját 1941 ben. Kilenc évvel később mutatta be a Moszkvai Drámai Színház első színművét, Az igazgatót, amelyben egy autógyár belső világát, dolgozóinak életét tárta fel meglepő tárgyi ismerettel és tudással, érvényre juttatva darabjában a gépesítés területén szerzett tapasztalatait. (A szerző 1946-ban megszerezte a műszaki tudományok kandidátusi rangját.) Azóta évről évre új darabbal jelentkezik, köztük a legtöbb, mint az Egyedül, A szigorú leány, a Bástya mai témát taglal, más színművei, mint a Gogol vagy a Stradfordi férfi történelmi-életrajzi jellegűek. Aljosin, aki valamennyi darabjában égető lélektani kérdéseikre keres választ, a pszichológiában jártas filozófus szemével nézi az életet. Aligha 'tévedünk, ha a tavaly nagy sikerrel bemutatott legutolsó szín játékát, A betegszo- bá-t az utolsó idők egyik, legjobb szovjet színjátékának tartjuk. Hamisítatlan szovjet dráma A betegszoba; azzá teszi nem csupán a környezet, amelyben az igénytelen és szinte bonyodalommentes történet lejátszódik, hanem elsősorban a szerző morális elkötelezettsége, az az erkölcsi álláspont, amellyel drámájának alakjait megközelíti, azok cselekedeteit, lelki világát jellemzi és megvilágítja. Csehov óta- alig van a szovjet színpadoknak szerzője, aki az ember belső világában, legszemélyesebb magánéletében oly biztonsággal tájékozódna, mint Aljosin. Emellett nem másolója a csehovi módszernek, csak legnemesebb hagyományait követi, belülről közelíti meg alakjait, magánéletük apró mozzanatainak sokárnyalatú rajzával tapintja ki jellemüket és emberségüket. Ha összehasonlítjuk alkotói módszerét egy másik sikeres szerző, a nálunk is jól ismert, sokat játszott Arbuzov módszerével, az összehasonlítás az ő javára dől el. Arbuzov ugyanis az életet inkább külső tényeiben és valóságaiban ragadja meg — a nagysikerű, nálunk is játszott Irkutszki történetben például egy szocialista építőbrigád életének, munkaproblémáinak rajzával, alakjai jellemzésében azonban alig jut túl a polgári dráma érzésvilágának romantikáján és olykori érzeűmességén. Ezzel szemben a csehovi hagyományt értő kézzel felújító Aljosin a korszerűbb; alakjainak belső világa, lélekrajza maibb, hőseinek magánélete pedig szervesebben függ össze a közösséggel. Ez az a pont egyúttal, amely hamisítatlan szovjet drámáját a nyugati szerzők hasonló lélektani drámádtól elkülöníti, ezzel mond lényegbevágón többet, előbbre mutatón embereb- bet, mert hisz az emberben, és derűlátóbb is haladásba vetett hitével. A látszólag eseménytelen színmű tele van az élet valóságos jegyeivel, utat kereső, szenvedő és vergődő emberek csöndes birkózásával, gondosan takart fájdalmával, reményekkel és egyúttal azzal az ethosszal, amely végül is a rezignációt, a belenyugvást életigenléssé változtatja. A dráma központjában három különböző jellemű, de valahogy mégis egy közös nevezőre hozható, az élettől megpróbáltatott, súlyosan beteg ember áll. Mindegyikük erős hivatástudattal végezte munkáját, amíg régi bajok, háborús sérülések nem hozták őket a kórház betegszobájába, és most kétségek közt őrlődve kérdik maguktól: ha sikerül a műtét és megmaradnak, hogyan és miként éljenek tovább? Itt a halál küszöbén nincs többé alakoskodás, szembe kell nézni az igazsággal
