Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Agneša Kalinová: Egy változó irányzatról

nek Ľudovít Filánnak az érdeme, hogy a személyi kultusz időszakából származó erkölcsi problémákkal és konfliktusokkal gazdagodott filmalkotásunk. Akkor tett már erre kísérletet

— és ez a filmmunka „lemaradottságának“ sorsa — amikor irodalmunkban még sem a „Sebhely“, sem az „Elkésett riportok“ nem léteztek. Elsősorban saját színpadi alkotásaiból merített. Hősei a Žolik című darabjához hasonlóan itt is morális vallomást tesznek korról, kortársakról és erkölcsről. Szereplői nem a személyi .kultusz képviselői és annak nem is közvetlen áldozatai. Tetteik és részben gondolataik azonban nagymértékben az önzés és a kompromisszum vagyis olyan tulajdonságok hatása alatt állnak, amelyek a kultusz időszakában döntő feltételei voltak a személyes érvényesülésnek és a sikernek.

Nos, ami ennek a szándéknak a vetítését és vetületét illeti, minden rendben volna. Csakhogy maga a szándék és a morális alapállás még semmi esetre sem elegendő egy érett és igényes művészi mű megalkotásához. Alighanem éppen ebből a felismerésből kiindulva Filán a forgatókönyvében igen bonyolult utat választott, visszapillantó két paralell útnak a jelenben élő két szereplővel, — az építkezés igazgatójával és a párt funkcionáriusával való konfrontálását. Ez a megoldás látszólag hatásos és érdekes, de annál nehezebben megoldható. A történeti vonalvezetés széttöredezett morzsái igen nehezen tudják eltakarni a konvencionális szerelmi történet üres banalitását. A pártfunkcionárius szerelméről van szó, amelyet egy mondatban lehet összefoglalni: Elhagyta a szeretett nőt, mert baj volt a káderlapjával. S ezt a film másik vetülete, a szocialista munkabrigád, bár helyenkint összetett, nagyobbára konvencionális bemutatása sem képes harmonizálni, amelyen belül az építkezés igazgatója egyre mélyebb erkölcsi konfliktusba kerül önmagával. Betetőzi mindezt a két paralell út összekapcsolása, amikor is a két filmhős visszatér „arra a helyre, ahol ifjúságukat élték“, ez ugyanis nemcsak egy erőszakos megoldás, de a hamisítatlan szenti- mentalitás jegyeit is magán viseli.

Lehet, hogy ezek a kritikai megfontolások nem hangzottak volna olyan élesen, ha Lacko, a íilm rendezője nem húzta volna még alá a történetek negatív oldalát, s ha nem igyekezett volna minél erősebben kidomborítani a szerelmi jeleneteket, s ha meg tudta volna oldani a legnehezebb feladatot a film több- rétűségének, — (a jelen és a két visszatérés a múltba) stüisztikus harmóniáját.

Ennek ellenére a film minden bizonnyal eléri azt az általános professzionális ipari színvonalat, amely Szlovákiában még nemrégen nem

volt mindennapi jelenség. A két főszereplő L. Chudík és J. Pántik is alakításukkal elegendő meggyőző erőt lehetitek az alakokba, akár csak számos epizódszereplő is, különösen V. Müller és I. Rajniak fel tudták eleveníteni a nagy építkezés környezetrajzát, amelyet már a kamera is igen szimpatikus józansággal vett lencseélre (kár, hogy ugyanezt nem lehet elmondani a szerelmi intermezzókról és a városképekről).

A legnehezebb recenzensi feladat véleményt mondani Barabás filmrendező Angelos triójáról. Mindenekelőtt is azért, mert éppen ettől a filmtől és alkotójától sokat, s konkréten „Dal a szürke galambról“ című sikeres rendezői debütjének igazolását vártuk.

Ügy látszik, hogy egy tragikus félreértéssel állunk szemtől szemben. Egy félreértéssel, amely a filmben tolmácsolni vágyott, talán értékes gondolatok, emóciók és hangulatok és a nem komunikatív filmképek között tátong. Kezdetben a film első része megragad, felcsigázza érdelődésünket, a cirkusz kulisszái mögé, a cirkuszi munka legintimebb környezetébe vezet bennünket. Látjuk a bohócot, aki mosolyogva szalad körül az arénában, hogy aztán pár pillanattal később teljesen közelről nézhessünk mosolytalan arcába, ahogy a „leghétköznapibb szavakkal“ utasításokat ad fiatal fiának, akivel majd ugyanebben az arénában nehéz akrobata mutatványokat mutat be. A konfliktus indítéka, hogy az igazgató már nem bízik az Angelos trióban, a két akrobata fiú apjában, és az apa kétségbeesve igyekszik egyre nehezebb mutatványokra ösztökélni gyerekeit. Végül is szerencsétlenség történik. Nem, ne mondják, hogy minden cirkuszfümben így van ez. Nem ez a döntő. A film a vásznon mintha megszakadna, a gyerek a levegőben lebeg, eltörte a hátgerincét. Ő a hibás? Vagy az apát terheli a felelősség ? Itt kezdődik a film tulajdonképpeni története, befejeződik az expozíció, és a részletekre osztódottság következtében bekövetkezik a törés. A család belső pszihikai bomlása, dezintegrációja, a családtagok megoldástkeresése, közös vagy külön- különi menekülési vágya és a megoldás megjelölése, ez a film tulajdonképpeni története. Persze, ez még nem lenne hiba, még akkor sem, ha a történet hordozói kizárólag érzések, belső cselekmények és változások. Csakhogy a vonalvezetésnek éppen ez a belsődlegesége minden egyes jelenettől, minden egyes képtől még több pontosságot és gondot kíván. Barabás rendezőnek — aki tulajdonképpen Kákos- nak a kis sebesült artista fiúról szóló egyszerű történetét szabad variációval göngyölíti — minden esetre ez volt a törekvése. De ugyanakkor az alapnovella, mintha meg is kötötte