Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - DISPUTA - Turczel Lajos: A realizmus problémái
nyát tagadná n»eg.“4 Egyik cikkében Királyhoz hasonlóan érvel Almási Miklós is: „Ha a realizmus csupán egy stílus a sok más, egyaránt jogosult stílus között, és nem a művészet valóságerejének mércéje, mely sokféle megvalósulásban kerülhet elénk, — úgy vajon mi dönti el egy-egy adott stílus, irányzat művészi vagy művészieden voltát? S egyúttal mi ad biztos iránytűt annak megítélésére, hogy hol van a határ a dekadens játék üressége és a humanista játékosság emberkeresése között.“ Királynak, Almásinak polemikus kérdéseire többek között Nyíró Lajos reagált a Kritika c. folyóirat 2. számában közzétett cikkében. Ebben többek között ezt írta: „Egyes kritikusoknak a valóság és mű szembesítésére egy egyszer s mindenkorra adott, standard mércére van szükségük. Mércéjük a realizmus. S nem izgatja őket az a kérdés, mi volt a mérce a mérce létrejötte előtt, mondjuk Homérosz, Dante, Shakespeare, Racine, Balassi, Csokonai számára? S az a furcsa és elgondolkoztató tény sem okoz nekik fejtörést, mi lehet a magyarázata annak, hogy a mérce fölfedezése után pedig Éluard szürrealista, Majakovszkij futurista, Brecht expresszionista, s a többségük nemcsak ezek ellenére, hanem ezekkel együtt: szocialista realista. Amikor egy történelmietlenül fetisizált mércét bírálunk, ezzel nem tagadjuk a szilárd viszonyítási pont szükségességét. Ez azonban nem lehet egy konzervatív esztétikai szemlélet szabta elvont norma. Nincs örökre adott és csalhatatlan mérce. A mérce legfontosabb konstánsa a művészet és valóság közti szét- bom thatatlan viszony, amelyet azonban nem valami irodalmi öntvényszerűség, hanem a társadalom adott fejlődési szakaszának törvényszerűségei szabályoznak.“5 A magyarországi realizmus-vitában felvetődött kérdések közül közelebbről érdekelhet bennünket a közérthetőség és a pozitív hős problémája. A közérthetőség kérdése nálunk is többször felmerült, utoljára például a Hét-ben lefolyt vitában. Ezt a kérdést is a sematikus irodalompolitika túlozta, torzította el. Ez a köz- érthetőség fogalmát — az ún. népiség jelszavával operálva — teljesen statikusan fogta fel, s a maga sekélyes realizmus-felfogásához mérte, idomította azt. A Hét-ben lefolyt vita közönségbeli hozzászólói érthetetlennek minősítették, és mint ilyent ironizálták is Cselényi- nek és Tőzsérnek a verseit, pedig ezek a 4 Élet és Irodalom, 1963. VI. 22. 5 Nyírő Lajos: Realizmus általában vagy szocialista realizmus ? modernista hatásokat érvényesítő költők általában nem lépnek túl a normális közérthetőség határain, s nem lehetne őket egyáltalán összehasonlítani azzal a Juhász Ferenccel, akinek újabb versei, vers-kompozíciói csak az ún. beavatottak legszűkebb köréhez tudnak szólni. Cselényi és Tőzsér újszerűségei friss vérkeringést hoztak elmerevedett költészetünkbe, és hinni lehet abban, hogy — az említett hozzászólók elutasító véleményével ellentétben — a jövőre nézve hasznosan bolygatták meg a közönség nehezen mozduló ízlését is. Jó lett volna, ha azon az ünnepségen, amelyet nemrégiben Forbáth Imre 65. születésnapja alkalmából rendezett az írószövetség, a legszélesebb közönségünk köréből is minél többen résztvehettek volna. Itt ugyanis az emlékeiről megkérdezett idős költő a köz- érthetőségről is mondott néhány szót. Elmesélte, hogy a harmincas évek folyamán tett szlovákiai körutazásain az egyszerű proletár közönség nagyon jól megértette az ő „absztrakt“ és „modernista“ verseit, és lelkesen rezonált rájuk. Forbáthnak ez az egyéni élményen alapuló véleménye teljesen megegyezik azzal a nézettel, amelyet a közérthetőség kérdésében Brecht vallott az avantgarde-ellenes vita idején. Brecht elítélte a közérthetőség vulgáris értelmezőit, akik — szerinte — a népiséget és népközelséget a nívótlansággal cserélik össze. Vitacikkében ezt írta: „Tapasztalásból beszélek, mikor azt mondom: sosem kell félnünk attól, hogy merész, szokatlan dolgokkal lépjünk a proletariátus elé, amennyiben a dolgoknak a valósághoz van közük. Mindig lesznek tanult, műértő emberek, akik közbelépnek azzal, hogy ezt a nép nem érti. A nép azonban türelmetlenül félretolja ezeket az émbereket, s közvetlenül szót ért a művészekkel... Egy irodalmi mű nemcsak akkor érthető, ha pontosan úgy írták meg, mint más műveket, amelyeket megértettek. Ezeket a már megértett műveket sem mindig úgy írták, ahogy az őket megelőző műveket. Történt valami a megértésük érdekében. Nekünk is tennünk kell valamit az új művek megértése érdekében.“6 A pozitív hős vita-kérdésében is megvolt a reagálás és visszhang nálunk. Ha jól emlékszem: „A csillagszemű asszonyszekcióbeli vitáján vetődött fel a legélénkebben és leg- polemikusabban ez a kérdés. Egyesek teljesen elutasították és selejtbe dobták a pozitív hős fogalmát. Nos, a sematikus irodalomszemlélet pozitív hőse tényleg a selejtbe való. A semati6 Idézve Illés László „Régi viták az avantgarde-ról“ című cikkből (Kritika, I. évf. 2. szám).
