Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - DISPUTA - Turczel Lajos: A realizmus problémái

fonalához és tekintsük át azt a vitát, amely a realizmus kérdésében a XX. kongresszus óta eltelt időben folyik.

(Az előadó ismertette a Szovjetunióban 1957—59-ben lefolyt realizmus-vitát, amely a realizmus-antirealizmus elméletét tudománytalannak, és történelmietlennek nyilvánította, és mint ilyet elvetette. E vita azonban — hangsúlyozta az előadó — még nagyon sok hiányérzetet hagy maga után.)

A szovjet vita, illetve első vita-hullám kétségtelenül gazdag tanulságokkal zárult, de sok kérdést nyitva hagyott, sok problémát nem tisztázott vagy kellőképpen nem világított meg. így például még máig sem vontak világos különbséget az esztétikai-filozófiai realizmus és az irodalomtörténeti realizmus között. Ez zavart okoz, és az ún. örök realizmus teóriát tovább élteti. Ennek a teóriának a képviselői a realizmusra nagyrészt csak úgy tekintenek, mint filozófiai, ismeretelméleti kategóriára, és a történelmietlenül vizsgált realista áramlatok egyetlen közös ismérvéül az élethűséget nyilvánítják. Annak a zavarnak a kiküszöbölésére, amelyet a realizmus szónak kétféle értelemben

— ismeretelméleti kategóriaként és irodalom- történeti irányzatként — való használata okoz, egyes irodalomtörténészek, köztük magyarok is, azt ajánlották, hogy az ismeretelméleti vonatkozásban ne a realizmus szót, hanem a „realisztikusság“ kifejezést használjuk.

Nem tisztázódott teljesen a realizmusnak, mint alkotómódszernek a fogalma. A vita hangadó résztvevői, köztük a vitát lezáró és összefoglaló Elszberg, ugyan nyomatékosan hangsúlyozták a t realizmus alkotómódszer - voltát, de abban a gondolatmenetben is, amelyet Elszberg használ, a kétféle realizmuskategória keveredése nyilvánul meg. A realizmusnak, mint alkotómódszernek a kibontakozását Elszberg lényegében az örök realizmus képviselőihez hasonlóan képzeli el, csak az első lépést nem a kezdetek kezdetéig, a primitív művészetekig viszi vissza, hanem a reneszánszig, — és a reneszánsz és a XIX. század közti időre nem a realizmus szót, hanem a fokozatosan erősödő „realista tendenciák“ kifejezést használja.

Érdekes dolog, hogy a Szovjetunióban lefolyt nagy vitában a szocialista realizmus klasszikus meghatározásának is akadt opponense. J. Tager volt az, aki azt állította, hogy ,,a valóságnak forradalmi fejlődésében való konkrét történelmi ábrázolása“ a szocialista realizmusra nem kötelező. Tager álláspontját elutasították. Elszberg összefoglaló referátuma e kérdéssel kapcsolatban a következő kollektív véleményt

szegezte le: „Nyilvánvaló, hogy a történelmileg konkrét ábrázolás fogalma éppen a lényegét, minőségét ragadja meg ennek az ábrázolásnak, azt a tudatos historizmust, amely fogva tartja a szocialista realista írót, s korántsem az élet lokálisan pontos, empirikus leírását, ahogy Tager feltételezi. Ezért Tagertől eltérően úgy véljük, hogy ez a meghatározás egyaránt alkalmazható Majakovszkij Lenin-költeményére és Gorkij művészi munkásságára.3

A magyarországi irodalomtudományi fórumokon és az irodalmi folyóiratokban (a Kortársban és az Élet és Irodalomban) különböző jelszavak alatt lefolytatott realizmus-vitákban a szocialista realizmusról szóló klasszikus meghatározás helyességének kérdését közvetlenül nem bolygatták. Vita tárgyát képezte azonban a módszer és világnézet kérdése és összefüggése. Voltak olyanok, akik azt vitatták, hogy a szocialista realizmus lényeges, döntő kritériumát nem a módszernek, hanem a világnézetnek a szocialista pártosságban megnyilvánuló különbsége jelenti. Ezt az álláspontot egyébként a Szovjetunióban lefolyt vitában is többen képviselték. Érdekes, hogy a magyarországi vitákkal ellentétben a szlovák folyóiratokban folytatott s a realizmussal összefüggő vitákban a szocialista realizmus problematikáját közvetlen terminológiai vonatkozásban alig érintik, szinte kerülik. Most újabban is a „bíráló irodalom“ fontosságát, szükségességét hangsúlyozzák.

Magyarországon a realizmus-vita az utóbbi hónapokban — elsősorban a Kritika című új folyóirat jóvoltából — ismét felújult, erősen felélénkült. A folyóiratokban lépten-nyomon heves polémiák lobbannak fel, amelyekben a realizmus-antirealizmus és az örök realizmus teóriát védelmező Lukács-tanítványok (Hermann István, Almási Miklós, Heller Agnes) és kívülük még néhányan mások (pl. Király István) a realizmus fogalmát revideálok széles táborával mérik össze az erejüket. Király István „A humanizmus és a realizmus szövetsége“ című polemikus cikkében nemrégiben ezt írta: „...Nincs igazuk azoknak, akik fölényes jelzőkkel, mint idejétmúltat, meghaladottat, mint avítt, konzervatív álláspontot kívánják félretolni a realizmus-antirealizmus kérdésfelvetését. Nem elavult, vulgarizáló es formalista koncepció ez. Ellenkezőleg: mélyen átgondolt esztétikai igazság. A marxista kritika számára vállalandó szellemi örökség. Hiszen a realizmus fogalmának elrelativizálásával együtt az egyszer már megtalált mértéket is elvesztené kritikánk: az irányt, a törvényeket szabó valóság kezét engedné el. Legszebb hagyomá3 Realizmus és modernizmus, 285. oldal.