Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Gály Iván: Weimar, Berlin, Drezda

S amikor már ott ültem a nézőtéren, újra és újra eszembe jutott mindaz, amire ez a darab emlékeztet. Brechtnek ez a műve ugyanis már az első köztársaság idején Prágában is szinte forradalmasító hatást váltott ki a haladást pártoló fiatalok körében. Az avantgarde cseh színművészet vezéralakjának, Buriannak színházában, a D-36-ban mutatták be telt házak előtt, sőt még a háborút követő években is felújították. Igaz, ekkor már kevesen értették meg mondanivalójának teljét, hiszen megváltoztak a társadalmi viszonyak és ezzel kissé letompult a Háromgarasos opera éle, közvetlen mozgósító hatása. De sokak számára — és magamat közéjük sorolom — ekkor is nemcsak művészi élményt, hanem továbbélő merész tettet is jelentett az előadás.

Brecht darabjában lemezteleníti az uralomra jutott burzsoázia álerkölcsét, amely minden emberi kapcsolatot feláldoz és minden visszataszító kapcsolatra kész, ha ezt a vagyonszerzés érdekében úgy követeli. Erich Engel rendezésében, aki különben az ősbemutatót is rendezte, a színpadon megelevenedett a Socho és a Whitechapel, a londoni páriák és bűnözők negyedeinek alvilági élete, amelynek két, csak látszólag ellentétes pólusa Peachum, a „koldúskirály“, aki egészséges embereket küld koldulni és így tesz szert gazdag sápra és Macheat, illetve Bicska Maxi, a rettegett banditavezér. Brecht kigúnyolja nemcsak a burzsoá rendet és a polgári ízlést, hanem megfricskázza a régi drámai-operai műfaj megmerevedett formanyelvét is. A főszerepekben elősorban a kiváló Wolf Kaiser (Macheat), Peter Kalisch (Peachum) és Christine Gloger (Polly) felejthetetlen játéka is nem csekély mértékben hozzájárul ahhoz, hogy a berlini fiatal közönség — amint azt alkalmam volt megfigyelni — érti és élvezi a brechti remekművet, amely az elmúlt harmincöt év alatt mintegy húsz ország kétszáz színpadán váltott ki elismerést és vitát.

Az igazi nagyvárosi kabaré nem tartozik nálunk a mindennapi látványosságok közé, sőt bátran mondhatjuk, hogy a berlini Friedrichstadt-Palast, amely különben annak idején a világhírű Max Reinhardt rendezéseinek színhelye volt, műsorához hasonló — kulturális életünkben egyszerűen hiánycikk. E fölött elsősorban a könnyű múzsa hívei sopánkodhatnak, mert a TV-közvetítésével ők is nemegyszer meggyőződhettek róla, hogy német barátaink ezen a téren is elismerésre méltó színvonalat értek el.

Az év asszonya című könnyed, szellemes műsort láttam, amelynek szerzői Jürgen Degenhardt és Helmut Bez. Wolfgang E. Struck lendületes mesteri rendezésében egymást váltották az énekszámok, táncbetétek, szóhoz jutott a balett és a légtorna, sőt a bűvészmutatvány is. Az ízlésesen megírt szórakoztató történetet rugalmas keretbe foglalja Vanna Olivieri nagyszerű játéka, úgyhogy egyetlen pillanatban sincs „üresjárat“, a közönség nevet, tapsol, élvezi az előadást. Számomra külön meglepetés volt, hogy láthattam Balogh Edinát és Klapka Györgyöt, a kitűnő pesti balett-táncosokat, akik az előadás fénypontjai közé tartoztak és tettel igazolták, hogy a művészet a könnyű műfajban is művészet. Ez különben az egész műsorra és annak szinte valamennyi szereplőjére vonatkozik.

Berlin szívében a Spree két ága öleli át a Múzeumok-szigetét. Az emberi kultúra mérhetetlen értékű kincseire bukkanunk az itt levő öt múzeumban. Nem volt annyi időm, hogy valamennyit megtekintsem, de örök kár lett volna, ha a pergamoni múzeumot kihagyom. Tudtam ugyanis, hogy a londoni British Múzeum és a párizsi Louvre után itt őrzik a hellén kultúra leggazdagabb örökét.

Örák hosszat kószáltam az óriási termekben, elhessegetve magamtól a szüntelenül tolakodó kérdést, amely hasonló helyeken sohsem hagy békét: „Hogyan kerül ide mindez?“ Az elő-ázsiai részlegben a babiloni, asszíriai, egyiptomi, törökországi és más ásatások során feltárt műkincseket, hatalmas oszlopsorokat,