Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Hajdú András: Bagócsiné asszony — Esztike
Esztike Tudom, hogy gúnyból beszélsz most Béláról. De elég. Most én mondok valamit. Amióta felálltál és idejöttél a szép Bagócsiné-asszony mellől, azóta csak beszélsz, beszélsz; én meg hallgatlak. De elég. Most én mondok valamit. Béláról ne beszélj. Ismerem én jól. Csillagokat, rózsákat, holdat és madárcsicsergést is képes volt ígérgetni, aztán mikor magunkra maradtunk, egyszerűen fenevad lett belőle. Méghozzá durván kikacagott, amikor a holdat és a madárcsicsergést szemére hánytam. Mi történt? Elmaradt. Amikor a szemébe csaptam állhatatlanságát, vigyorgott. így ni: Mit bánt az téged, hiszen te nem akartad. Ez Béla. Áz öccse is olyan szépen tud beszélni, főleg: olyan becsületesen nézni. Rendes fiúnak tartom. Csak becstelenebb Bélánál. Egyszerűbb azért, mert ő, aki tudja, hogy Béla és én ... Szóval neki hallgass a neve. Egyszer, a színdarab-próba előtt, mindketten ott álltunk a kályha mellett, várakoztunk a többiekre és beszélgettünk. Béla nagy hévvel ránk nyitott. Hát mi van ebben? Beszélgetni szabad, nem? Béla nem is szólt semmit, végignézett rajtunk, és nyugodtan magunkra hagyott. Mit szólsz ehhez? Béla ostoba és beképzelt. Mintha nekem nem volna becsületérzésem. Több, mint az összes fiúknak együttvéve! Azért a szüreti mulatságra elvitt. Elmentem volna magam is. De ő értem jött. Jó. Elmentem vele. Bár jobb lett volna otthon maradni. Máig sem tudom bizonyosan, hogy nem előre kiszámított terv szerint cselekedett-e. A mulatságon Bélával táncoltam. Nem csak vele, de főleg vele. Táncoltatott. Mit csináljon ilyenkor egy lány? Azzal táncol, aki viszi. A tánc szünetében nyugodtan ültünk egymással szemben, mikor egyszerre csak megjelenik az öccse, holtrészegen. Hidd el, a lábán sem tudott állni, a szava is .dadogó volt, becsületes ember egy szavát sem hitte volna. Ránk néz, elénkbe áll és azt mondja: Béla! Te ezzel táncolsz, akit én akármikor megcsókolok? Mondom, olyan részeg volt, hogy semmit sem kellett volna hinni a szavából. Bizonyára ő maga sem tudta később, hogy mondott-e valamit. De Bélának, a drágalátosnak kapóra jött ez. Faképnél hagyott, ott a terem közepén. Azóta nem szól. Köszön, csak úgy foghegyről. A hátam mögött pedig, lehet, hogy még vigyorog is. Béla komolytalan. Én nem komédiázok. Ő a komédiás. Engem nem kényszerít semmi. Én a valóságot mondom. Nyomorult állapot, mert úgy látszik, mintha neki volna igaza. Jól van, mindenki ártatlan, csak én vagyok bűnös, mindenki szent, csak én vagyok oka mindennek. Nyomorult állapot lánynak lenni. Akár akarom, akár nem, meghamisítom önmagam. Nem is szándékosan, hanem a körülmények folytán. Mindenki érezteti velem, hogy én lány vagyok, még pedig: szép szavakkal, mosolyokkal. Aztán éreztetik velem, hogy én milyen lány vagyok: hol kétértelmű szavakkal, hol nagyon is egyértelmű tettekkel. Bizony, a fiúk sokat megengednek maguknak. Mindezt komolyan mondtam. Másnak talán el sem mondtam volna, csak neked. Tudom, hogy te komoly vagy és megértesz. Tudom, az én helyzetem kínos, mint állapot, de szamárság, mint beszélgetési téma. Most megkínoztalak a bizalmammal. De menjünk már odébb. Holnap a fél falu arról fog beszélgetni, hogy mi ketten nem győztük estig sem elmondani a magunkét. Haza kísérsz?
