Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Guido Piovene: Interjú önmagammal
az úton halad, nem tud valódi belső meggyőződéshez érkezni. Sikerülhet azonban neki — persze ha elég szorgalmas és cinikus —, hogy a saját meggyőződését is megtudja nyergelni. • Kérdés: Nem akarod ezzel csak a saját tehetségtelenségedet mentegetni? Felelet: Nem, biztosan, hogy nem. Kis rutinnal alighanem sikerült volna valami átlagos és hamis könyvet írni, amely magam előtt is elérték- telenítette volna önmagamat. Az utóbbi időben többször megírtam: a művész nem azt csinálja, amit akar, hanem azt, amit tud. Persze ezeket a szavaimat többen kiforgatták. Felemelték a hangjukat a hamis magyarázók és vesébe látók. A passzivitásra való felhívást látták benne és az impotenciára való mozgósítást. Pedig az egész pontosan megfordítva igaz. A művészetben éppen azok a másikok az impotensek. Azt akarom ezzel mondani, hogy vannak a művészetben bizonyos jelenségek, amelyeket bizonyos művészek nem tudnak használni. Ezek a jelenségek ugyanis nem adnak módot arra, hogy saját belső meggyőződésüket valósíthassák meg, vagy hogy egyszerűbben fejezzem ki, kifejezhessék az igazságot. De majdnem mindig, sőt azt mondanám, hogy tulajdonképpen mindig, már azelőtt használhatatlanná válnak mielőtt még a művész előző kultúráktól megkötözött szokásokkal, erre rádöbbenne. Leg többnyire csak akkor döbben rá, amikor számos kísérletek sikertelensége által már bizonyságot szerzett erről, bár a sikertelenségeket ilyenkor is szívesen magyarázza evvel, avval, de legkevésbé azzal a döntő okkal, hogy használatuk felhasználha- tatlanná vált. Ugyanez történhet meg azzal a művészettel is, amely egy bizonyos bezárt időhatárnak szolgál. A kifejezésnek néhány módja felhasználhatattlanná válik, amikor már nem kapcsolható annak az egészéhez, amelyet a megadott és körülhatárolt idő akar, leleplezett és tud. így aztán a művész arra kényszerül, hogy olyan kifejezési formákat keressen, amely számára szabad utat nyit és amelyet saját maga is helyesnek érez. Azt, amit tud csinálni, azzá válik, amit meg kell csinálni, és azt, amit nem tud, abban a pillanatban majd ahogy erre rádöbben, radikálisan ki kell törölnie. Azt cselekedni, amit tudunk, nem jelent passzivitást, hanem a belső szükségletek felismerését, a forró tűvel haladó idővel való szoros kapcsolatot, szószoros értelemben a művész forradalmasítását és a passzivitás és a függőség láncainak átszakítását jelenti. • Kérdés: Mi szerinted a ma regénye számára „lehetetlen“ a XVIII. századbeli regény mintájából? Felelet: Ez hosszan tartó beszélgetés lenne. Ami a csúcsait illeti, vannak vitathatatlan érdemei. Megtanítottak minket többek között arra, hogy a modern regénynek lehetősége van rá és magában is kell foglalnia mindent, a komplex megismerések eszközévé kell váljon. De még e század legnagyobb műveiben is érvényesül egy csomó „önkényesség“, amelyre mi nem ragadtathatjuk magunkat és ha erre mégis kísérletet tennénk, művünk meggyőző erejének számos hiányosságával fizetnénk érte. Nem beszélek persze az elefánt két-három szőréről. Mert végeredményben Stendhál is, hogy az elmúlt évszázadok egyik legnagyobb és legmodernebb regényét említsem, úgy kezdi Julién Soréi életét mesélni, hogy tudom, ez az élet bizonyos más körülmények között egészen másképp és végképpen mássá alakulhatott volna. Ha például Soréi más asszonyokkal, más tulajdonságú és más természetű nőkkel találkozik. Csakhogy Söreinek levágott fejjel kellett végezni, és mindez ilyenformán efelé a megoldás felé bonyolódik. Ennek érdekében mozgósítja Stendhál minden — méghozzá hatalmas —
