Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Guido Piovene: Interjú önmagammal

még ha ügyesen elleplezett „kitaláló“ képességét és úgy, hogy az események ne csak valószínűnek, de kikerülhetetlennek is látszanak, a biztonság patináját viseljék és hogy minden más választás lehetőségét kizárják. Azért említettem Stendhált, mert nála érvényesül ez a legkifejezőbben. A XVIII. századnak egyik olyan regényírója ő, akinek ! sikerül azt az illúziót kelteni, hogy soha sem talál ki semmit, mert ez így van, másképp nem is lehetséges. Egyike ő azoknak, akiknél nem bújik elő semmiféle tézis, s akiknél soha, vagy legalábbis csak igen ritkán lehet érezni önmagán vett erőszakot. Egészen más dolog azonban az, ha valaki a regény zsigereit tapogatva kikísérletezné, hogy miből állt össze és aztán ennek a mintájára valami hasonlóval próbálkozna napjainkban. Ez a meggyőződés hiányosságát vonja maga után. Itt kezdődik a tévedés. „A kitalálás“ hamarosan elkedvetlenítené és elfárasztaná. Végül is rádöbbenne arra, hogy a művészet alergikus mindenféle felöltözgetésekkel szemben. Itt jön a meglepetés. Attól a perctől kezdve, hogy olvasóból szerzővé válunk, minden oldalról fenyeget, hogy a kitalálások, az önkények, a hiábavalóságok és a hamisságok csapdájába esünk. Az igazság szükségessége akaratunk nélkül is megnövekszik bennünk. Elűzhetetlen s nem enged el a karmaiból. A regénynek minden bizonnyal még nagy jövője van. De csak termő földben, helyesebben mondva csak a tapasztalatok tüzében, semmiféle cél számára nem áttetszőén és az abszolút száraz szigorúság tolmácsolásában élhet.

• Kérdés: Ez a gondolkodási mód nem csábítja a regényt valamiféle verizmus és

krónikás súg felé?

Felelet: Éppen ellenkezőleg. A krónikás jelleget szélesebb értelemben tekintem most. Krónikás ugyanis számtalan van és különféle fokán. Az apokalipszis is krónika, méghozzá egyikei a legjobbaknak. A verizmus engem sohasem vonzott sem régi, sem új, sem pseudon-új formájában. Ami pedig „a realizmust“ illeti, ez a kifejezés kétértelművé vált és gőz- fejűsége által, hogy mindent meg akart érteni, elvesztette minden jelentőségét. Előnyben részesítem a „forradalmi“ művészetet, amennyiben ezalatt több irányú és több formájú művészetet értünk, nem pedig ama egyetlen szocialista megjelenési formáját. A mi korunk minden tekintetben forradalmi. Egyik feladatunk, hogy megtaláljuk a térben azokat a forradalmasító összeütközéseket, amelyeket a szociális vagy helyesebben mondva a pseudo- szociális exkluzivizmus félre lökött s ezáltal a művészetet megvakította, élettelenné tette, kiszakította a feszülések és lengések jövőfelé mutató sokirányú fejlődésének gyeplőjéből, amelyet mi valóságnak nevezünk. A mi valóságunk végtelenül tevékeny, mindenre kész, viharos, nagyrészében a szó pozitív értelmében „lebegő“. Az elért új vívmányokból, de az egyet nem értésből, a valóságból, a képzeletből, a reményből és az illúziókból is áll. Nem nevezhetjük művésznek azt, aki ezt nem tudja felmérni. Vagy legalább is művész dantonistának kell tartanunk ezeket, akik nem képesek az összes színeket látni... No de visszatekintve a múltba, nem gondolom, hogy a ma regénye, minden tisztelet matadorainak zsenialitásával szemben, a XVIII. század regénymintájára építhetne. A mi korunk regénye ugyanis kizárja a regényszerűséget. A forradalmi regényt, amelyről beszéltem, az epika, a költészet, és az esszé szőttesében látom. Bevallom, nem szívesen olvasok regényeket. Kimondottan untatnak. Inkább olvasok költeményeket és esszét. Talán azért van ez így, mert abba akarom hagyni a regényírást? Nem, éppen ellenkezőleg. Mert regényíróvá akarok válni...

• Kérdés: Azt jelenti ez, hogy nem hatnak rád a kortárs prózaír ók?

Felelet: Legalábbis így gondolom. A költők hatnak rám. Pl. Saba, Montále.