Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Guido Piovene: Interjú önmagammal
a művészetben lejárt. Az írás két valóság feljegyzése, amelyeknek egy • forrna jelentőségük van a társadalomban. • Kérdés: De a feljegyzést készítő személy a jelen esetben te, a feljegyzéseknek szintén részese vagy. Felelet: Méghozzá nagymértékben. De itt valamit meg kell magyarázzak. Nem hiszem, hogy bármiféle kísérlet megvalósítható lenne annak a kockázata nélkül, hogy az azt megvalósító személy befolyása ne érvényesülne, így a művészetekben is ehhez hasonlóan, mindig meg van annak a kockázata, hogy érvényesül az őt megvalósító személy befolyása. Enélkül hiányozna a mű egyik dimenziója, egyik elhatároltsága. Nos a kísérletező és a kísérlet, vagy az ismeretszerző és a tapasztalat szoros kapcsolatban állnak egymással, az egyik elhatároltság nem szabad, hogy túlnőjjön a másikon, mindaz, amely túllendül e mértéken értelmetlen és kínos és a saját „én“ egyedülvalósága sem létezhet a regény előtt. Az is, aki kísérletezik és az is, aki a tapasztalatokon keresztül ismereteket szerez útközben alakítja, formálja és paralell a vele együtt lépő tapasztalatokkal ismeri meg saját magát. Egyik barátom, aki elolvasta könyvem hasáb- korrektúráját, igen egyéni megjegyzést tett: Ma már nem hiszünk abban, hogy lelkünket a természettől kaptuk. Mi nekünk magunknak kell megváltanunk azt. Ez a mi drámai konfliktusunk. így tehát az, aki regényt formál, saját magát is formálja. Alakít és magát is kell alakítania, mert enélkül nem létezhet sem a regény, sem ő maga. A valóság két kategóriája között nagyon szoros a kapcsolat. Számomra regényt írni ugyanaz, mint a szellememet formálni és csak e lépésmenet betartása mellett talá - lók önmagamra. • Kérdés: Meddig tartott a regény megírása? Felelet: Erre két választ is adhatok. Első válasz: Hat hónapig. Eddig tartott ugyanis, amíg arra az érzésre döbbentem, hogy helyes úton járok. Második válasz: körülbelül tizenhat évig, vagyis tizenhat év telt el azóta, hogy utolsó regényemet kiadtam (amely már nem tetszett nekem), s azóta folytatok ilyen és amolyan kísérleteket, amelyektől már meg- undorodtam, közben persze számos felfrissítő aprópénzre váltott munkács- kák is akadtak, újságcikkek, a publicisztikához való menekülés, útirajzok stb. Őszintén megvallva arra a bizonyos igazira egyik percről a másikra, egy este döbbentem rá. • Kérdés: Véleményed szerint mi volt az oka a sokévi sikertelenségnek és a hasztalan kísérletezéseknek ? Felelet: Egy terjedelmes regényt akartam megírni, a XVIII. századbeli regény mintájára. Fejjel mentem a falnak. Alakokat akartam kialakítani, formálgatni, kigondolni és vezetgetni őket saját akaratuk és szükségleteik szerint, azokat is, amelyeket a való életből vettem, tehát akik saját névvel és anyakönyvbe vezetett saját születési dátumokkal rendelkeznek és a képzelet és a vizió alakjait is. Ezeket igyekeztem tradicionális tulajdonságokkal felruházni és a regény szükségletei szerint pozitív és negatív figurákká változtatni. Csakhogy Don Quijote-nek először a szélmalmokkal kell szembe találnia magát, hogy elfogadja a valóságot. Persze, lehet hogy éppen ez a keményfejűsége jelöli meg felismerésének megbízhatóságát. De milyen akadályba botlottam? A hiányos meggyőződés akadályába. A kísérletek felénél jelentkező elkedvetlenedés lehetetlenné tette a munka befejezését. Most már biztos vagyok benne, hogy az az író, aki ezen
