Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Monoszlóy M. Dezső: Kadettek
vele átellenbe Szentlélek telepedett le, mohón várva, hogy Cozulich mikor mártja kanalát a levesbe. De még a levegőben volt csak a Barba kanala. Szentlélek nekifogott s olyan karmozgással, mintha távevezős versenyre trenírozna. Az ebéd ma szokatlanul csendes volt. Máskor egy-egy tréfa is el-elröppent, de most senki se szólt semmit. Mindenki dühösen nézte a kadetteket, még Mario is komor volt és hogy elvegye a nagy harag élét, végre is feléjük fordult. — Fiúk, ez nem megy így tovább. Itt a hajón mindenki szótlanul engedelmeskedik, olyan is, aki nagyapátok lehetne, ti meg szemtelenek és pontatlanok vagytok. Meg kell komolyodnotok, különösen most, amikor első nagyobbszabású tengeri utatokra indultok. Ez utóbbi szavakra Diavolónak torkán akadt a falat és rémülten nézett Mariora. — Igen, igen, hát ha nem tudnátok, Tobrukba megyünk és az Pireustól jó kis út. Messzire elkalandozunk innen. — Messzire? — kérdezte Szentlélek bambán. — Messzire hát, te marha! — üvöltött rá Diavolo és alaposan bokán rúgta az asztal alatt. Ezzel a rúgással tulajdonképpen a saját keserűségén is enyhíteni akart. Ő egyáltalán nem készült ilyen hosszú útra. Azt hitte, csak Peramába mennek, vagy legfeljebb Santa Mauraba. Hanem ennek a fele se tréfa. „Most mi lesz?“ — ráncolta össze a homlokát. Mi lesz, a kutyafáját is, hiszen neki holnap randevúja van Bobival. Ha nem megy el, akkor oda az egész eddigi befektetés és valami szabadnapos matróz leüti a kezéről. Ezektől a gondoktól egészen elnémult és visszafojtott keserűséggel figyelte Szentléleket, aki nyugodtan szürcsölte a levest és nem törődött az egész tobruki úttal. Az arcátlanját persze nem érinti a Bobi história... na megállj csak! — Szóval Tobrukba megyünk — mondta hangosan. — Oda hát — hadarta idegesen a markonista. — De azt tudod Szentlélek, hogy ott front van és ott lőnek is? — folytatta Diavolo. — Lőnek? — képedt el a másik. — Naná, majd golyóznak — ingerkedett Diavolo. — Akkor én nem... — nyilván azt akarta mondani, hogy akkor ő nem megy, de Diavolo megint csak megrúgta az asztal alatt, s erre rémülten elhallgatott. A Barba szótlanul ült, a messzeségbe bámult, aztán amint befejezte ebédjét, fejébe nyomta tengerészsapkáját és a kabinjába ment lefeküdni. A többiek felálltak és köszöntötték, és ki-ki ment a maga dolga után. Amikor már csak a két kadett maradt a szalonban, Diavolo intett a szemével Szentléleknek, hogy jöjjön a kabinjukba. Ők ketten együtt laktak, külön kabin csak a tiszteknek járt. Bent a kabinban Diavolo szónoki pózba vágta magát és megfelelő pátosszal fordult a másikhoz. — Na, mit szólsz hozzá, megyünk Tobrukba. Az körülbelül olyan, mintha azt mondanám, egyenesen a pokolba megyünk. — Jaj nekem — nyögte Szentlélek síri hangon — én inkább a tengerbe ugróm! — Az már egy fene, de különben is onnan csak kihúznak, aztán még náthát is kaphatsz a tetejébe. — Hát mit csináljak akkor? — kérdezte Szentlélek, aki hozzá volt szokva, hogy helyette úgyis Diavolo gondokozik. — Félsz, mi? — Szörnyen félek — vacogta Szentlélek becsületes egyenességgel. — Na látod, és mégse tudsz semmit kiokoskodni, megint csak nekem kell segíteni. Pedig én már örültem a tobruki útnak. De hogy lásd, mire képes egy önzetlen barát, én a te kedvedért lemondok róla.
