Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Alexander Matuška: A kölcsönösségről

irodalom tulajdonképpen cseh. Az olvasó tömegek előtt a szlovák irodalom teljesen ismeretlen maradt. Ennek a jelenségnek több oka volt, az egyik legszámottevőbb maga a nyelvi barriere. És ha ma, bár szocializmusban élünk és a csehek és szlovákok kölcsönös viszonyában számos változás történt, nem fordítanánk a szlovák műveket csehre, csak kevéssel javulna a helyzet a múlttal szemben, sőt talán még valamivel rosszabbodna is,

mivel ma már nemcsak szlovákból fordítunk csehre, de megfordítva is

___

S

zámos szlovák könyv jelent meg cseh fordításban, a szlovák irodalom ma már Csehországban ismert „a szakértők“ és a széles olvasóközönség előtt egyaránt; a kölcsönös megismerés kölcsönös hatássá, kölcsönös ténykedéssé erősödött.

így volt ez a magyar irodalommal a múltban s a nálunk íródott mai irodalommal napjainkban? Nos ne beszéljünk most az irodalmi múltidőről. Kétségtelen, hogy volt abban valami túl és aláértékelés, amikor azt hirdettük, hogy a cseh és magyar irodalmon keresztül a „világ“ nyit ránk ablakot. Ne beszéljünk napjaink magyarországi magyar irodalmáról sem

— ahol az a paradox helyzet állt elő — hogy ahelyett, hogy ez az irodalom szláv közvetítéssel jutna el Csehországba, cseh fordításokon jut Szlovákián át. Beszéljünk arról, milyen hazai magyar irodalmunk! Egy államban élünk, közösen oldjuk meg a múlt sürgető örökségeit, mindenféleképpen közeledünk, csak nyelvileg távolodunk el mindjobban egymástól s jobban rá vagyunk utalva a fordításokra, mint bármikor azelőtt. Nem tudom, hogy állunk a magyar szerzők fordításával nálunk, s megfordítva a szlovák irodalom magyar nyelvre való átültetésével, nem tudom, mit fordítunk, de az az érzésem — ne vegyék zokon az őszinteségemet —, hogy egy kicsit hivatalnokoskodunk és hogy néha a reciprocitás más területekről átplántált elveit nem éppen helyesen érvényesítjük és hogy időnként személyi kapcsolatok is döntenek, s azt fordítjuk le a magyar irodalomból, amit megsajnálunk s amit pedig fontos lenne megismernünk, az lefordításán marad. Ügy tűnik nekem (ha nem így lenne, ezer bocsánat), hogy a Szlovákiában élő magyar írók kicsit rákapcsolhatnának a cseh és szlovák, illetve az „anyaországi“ magyar irodalom közötti közvetítő szerepük fokozására.

Ami a második, tehát a nemzeti és nemzetiségi irodalomból való kilépés kérdését illeti, itt eltekintek attól, hogy íróink más országbéli írókkal való személyes ismeretségéről, a szocialista országokba előirányzott utazásokról, a közös konferenciákról, gyűlésekről, vitákról és az így keletkezett együttműködésről, valamint azokról a sajtótermékekről beszéljek, amelyek a közös kérdések megoldását hivatottak szolgálni. Valóban szégyenletes tény, hogy kevés személyes ismeretséggel rendelkezünk, és hogy mennyire nem ismerjük a szocialista országokat, nyelvüket stb. Csak hogy nem ez a legfontosabb. Ezen a téren az szokott történni, mint ahogy így is történt, hogy „beszéd“ születik és hiányoznak a „szavak“, amelyekre várunk s amelyeket hallani szeretnénk.

A „kicsik“ éppúgy mint a „nagyobbak“ és a „nagyok“ olyan saját tapasztalatokkal rendelkeznek vagy hogy korszerű kifejezéssel éljek, olyan saját szituációjuk van, amelyből a nemcsak venni, de „adni“ ténye szükségeltetik. Csakhogy ez az „adás“ szó, amely a nemzetiségi és nemzeti irodalmakon való túllépést jelenti, igen hasznos és igen veszedelmes dolog is egyben. Hasznos akkor, ha jó dologról van szó, ha azért lépünk túl köreinken, mert van saját mondanivalónk és rossz, káros akkor, ha könyörü- letességek, ha udvariassági gesztusok, ha propaganda szempontok érvé