Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - FIGYELŐ - Szeberényi Zoltán: Gyurcsó István: Nyugtalan ének
természeti képei is, melyek az előző kötetei- bén jobbára a társadalmi mondanivaló hátteréül, annak mintegy aláfestéséül szolgáltak, a Nyugtalan ének-ben — csaknem kizárólag az évszakokra, különösen az őszre redukálódva — szinte öncélúakká váltak, túlburjánoznak a társadalmi mondanivaló rovására. Távol áll tőlünk, hogy a lépten-nyomon előforduló, monotikusan variálódó „őszi“ képeibe valamiféle kóros pesszimizmust magyarázzunk bele, jól tudjuk: közrejátszik itt az eltűnő ifjúság nosztalgiája is, de állandó idézgetésük ismétlésekre csábítja a költőt, unalmassá, egyhangúvá szürkíti kötetét. Nincs nehezebb, mint egy kialakult, megszokott költői gyakorlat levetkőzése. A költő nehezen válik meg régi önmagától, s hogy ez nem is mindig tőle függ, azt a Forradalmak c. verse is bizonyíthatja, amelyben — inkább szellemesen, mint költőien — a szerkesztőkkel vívott harcát idézi. Nem kételkedünk, hogy a költői fejlődés súlyos kerékkötője lehet a merev, dogmákhoz igazodó irodalompolitika, a „vaskalap“, ahogy a költő nevezi: ... vaskalap Ki ne értené meg azt, hogy e kalap nyom, szorít, kicsinyít és zsugorít, s ki benne, alatta ül, nem lát e kalap mögül, csak egy orrnyit, azt is úgy, hogy azt véli, ez az út. (Forradalmak) Nincs okunk kételkedni abban sem, hogy Gyurcsó Istvánnak sikerül megszabadulnia ezektől a kötöttségektől, amelyek egyrészt eddigi költői gyakorlatában, másrészt a közelmúlt irodalompolitikájában gyökereznek. A helyes költői álláspontot fejezi ki, mikor azt mondja: „... a jövő / csak úgy nőhet belőlünk kalásszá, / ha tudjuk, mi volt a múlt, / de azt is, mit parancsol az idő /. A célt is világosan látja, ez pedig nagyon fontos: ... ha kell, vércseppek nyomán, ököllel szétkent könnyel, Káromkodva, szidva is: csak igaz legyen a szó, soha ne legyen hamis. (Forradalmak) Az elmondottak nem szándékozzák szkeptikusan láttatni Gyurcsó István költői fejlődését. Harmadik kötetének is vannak eredményei. A bevált régi fegyvereit most is kielégítően forgatja. Az életszakaszok balla- disztikus feldolgozásában (öregek a Dunaparton, Fiatalok, Otthorí, Egyszerű újévi ének), — a fájó emlékek, a terhes múlt meg-' idézésében (Üzenet a Csábrad völgyébe, Kései' haraggal), a megrajzolt életképek, futó hangulatok realitásában (Utcák, kövek, Az élet lármáját köszöntöm) most is felfigyeltetőt produkál. Különösen a békét féltő, az emberiség sorsáért aggódó versei hatnak igaznak, mélyen átéltnek. A sebtében kiragadott példa is érzékeltetheti ezt: Békét riasztó hírek járnak, pedig a pacsirta énekel. Akácok nyílnak, mézre érik, aranyszín mézre a szerelem. De szél fúj. Fekete borulás kergeti a méhe seregét. Elhull a méz, el a virágpor, keserítik csókjaink ízét a gonosz jelenések fönt, fönt. Völgyek, hegyek és felhők fölött megtörik a csend, lármás az ég, az ellenség vasba öltözött. (Gond) Szerelmi költészete érezhetően elmélyült, tépelődőbbé vált. A Magányosan tizenkilenc soros egyetlen mondata, egy mélyről fölsza-- kadt, hatásos férfi-sóhaj. A természeti képeit, a szerelemről szólva, mintha jobban tudná harmonizáltatni mondanivalójával: ... Megszokják egymást a tárgyak, színek, a fény az árnyékot, partot a vizek, lomb a virágot, fatörzs az ágat, madár a fészket, fészket az ágak ... • Csak a tűz, a víz: itt nincs fegyelem. Ne szokj meg engem, légy tüzem, vizem. (Csak nyugalmat ne adj) A legerősebb most is abban, ami költészetének eddig is jellemzője volt: a hazafiság, az osztályöntudat, a hovátartozás férfias, nyílt megvallásában (Csendes elégia e hangos világban, Szőlőhegyen, Február, Számvetés stb.). Megfelelően példázza ezt a Pásztorének öt hangra c. versének egyik részlete: Vádolhatnak: Aprócska táj! Költő, témád ennyi? Találj többet, mondják. Nagy távlatok, nyiss a világra ablakot! Vallom: Ez is Európa! E domb, ez is tartozéka. S mondhatják: Vele! Nélküle! Számít minden szál venyige! Csak vele enyém a távol! Nélküle milyen hazáról valljak, és tegyek hű hitet?...
