Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - FIGYELŐ - Szeberényi Zoltán: Gyurcsó István: Nyugtalan ének
Gyurcsó István: Nyugtalan ének (Slovenské vydavateľstvo krásnej literatúry, 1964) figyelő Közel egy évtizede jelent meg Gyurcsó István költői debutje, az Anyám mosolyog (1955). Ebben a kötetben a felszabadulást követő idők lelkes krónikásaként mutatkozott be az autodidakta munkásköltő. Versei élményanyagát egy kemény munkában, szenvedésekben és megaláztatásokban gazdag ifjúkor tapasztalatai adták. Költészetére az ébredő osztályöntudat, az újjáépítés őszinte izgalma, a fájó emlékek nyomán serkent „csak jobb jöhet“ kritikátlan optimizmusa volt a leginkább jellemző. Kötetét újraolvasva egy rokonszenves költői alkat, élénk érdeklődésű, egészséges valóságszemléletű, nyers és nyílt szavú lírikus tárulkozik fel előttünk, akinek azonban minden soráért keményen meg kell küzdenie a formával. Akkori méltatói is az erős társadalmi érzékenységű, keresetlenül egyszerű, őszinte és közvetlen hangú kommunista költőt üdvözölték Gyurcsó Istvánban, aki a legapróbb életjelenségeket, a legszemélyesebb élményeket is egy szélesebb emberközösség aspektusából formálja költeménnyé. Fő erősségének versei közösségi han- goltságát, érzelmi hevületét, élményi hitelét tartották. Az első kötet kellően demonstrálja Gyurcsó költészetének eredményeit, de a hibáit is, mert azok is akadtak bőven. Bírálói különösen formakultúrájának nyerseségét, kidolgozatlanságát, legszebb verseiben is el-el- csukló hangját, gyakorta kísértő stilisztikai és logikai botlásait vetették szemére, de csaknem kivétel nélkül a kezdet nehézségeivel, a hatásokkal való birkózás izgalmaival, a művészi tájékozódás bizonytalanságaival magyarázták, melyek szigorú művészi igényességgel könnyen leküzdhetők. A négy évvel később megjelent második verseskötetében (Termő időben, 1960) azonban csak részben váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Értő kritikusa, Turczel Lajos is leginkább eszmei fejlődését üdvözölte, mely az „ösztönös szocialistából meggyőződéses kommunistává, a szocializmus épülésének tudatos propagálójává“ érlelte a költőt. Verselői készségének biztonságát, költői formakincsének gazdagodását azonban elégtelennek tartotta: „Ezen a téren a költő még nem teljesítette azt a várakozást, amelyet első kötetének elemzésekor beléje helyeztünk. Formai fogyatékosságai következtében nem egyszer a legtisztultabb eszmei elgondolása prózába fúl, versszándéka rigmusba ragad.“ A harmadik kötet olvasója sem lehet teljesen elégedett. Kimutatható ugyan a verselő! készség bizonyos fokú — bár távolról sem kielégítő — izmosodása, a költői hangszerelés változatosabbá válása, de a kötet összbenyomása még az erjedés, a kísérletezés stádiumát mutatja, melyhez bizonyos fokú elbizonytalanodás, belső feszültség is járul. A legmarkánsabban szembetűnő változás versei tematikájában és hangvételében mutatkozik meg. Témaköre érezhetően leszűkült, az eszmei biztonság sugallta optimizmusa megrokkant, hangvétele elégikusabbá vált. Némelyik versében tőle egész szokatlan ihangot üt meg (pl. Távolodó idők hívása, Vágsellye, Kedvetlenül bizakodva stb.). Mintha megbomlott volna a költő és a valóság viszonyának tőle megszokott aktív, optimista és harcos formája. Már korántsem illik rá olyan testhezállóan Turczel jelzője, a szó jó értelmében vett „költő-riporter“, távolról sem olyan „élénk érdeklődéssel és probléma-érzékenységgel reagál életünk közérdekű kérdéseire“, sokkal kevesebb „riporteri közvetlenséggel meglátott pillanatképek, munka- és életmozzanatot közvetít“, mint előző köteteiben. Letért az eddig taposott útról, költészete érezhetően szubjektívabbá, zárkózottabbá vált. Az első köteteit jellemző pátoszt és retorizmust felváltotta egy kevésbé harsány költői hang, mely közeledni próbál egy meghittebb, bizalmasabb, áttételesen agitatív költészet felé, de egyelőre kevés sikerrel, törekvése mindeddig megreked a-szándékban. Eddigi fő erősségét, a napi aktualitásokat feldolgozó, közérdekű problémákat feltáró, harcra mozgósító lírát nem tudja meggyőzően szélesebb érvényű általánosításokkal, a gondolat és az érzelem időtálló mélységével, a formai-művészi tökély kiteljesítésével pótolni. Könnyű felismerni, hogy ezeket a változásokat a személyi kultusz torzításai nyomán sarjadt irodalmi gyakorlat hibái elleni egészséges és méltányolt küzdelem váltotta ki a költőből. Érezhetően még az árnyékát is kerülni igyekszik a „hurráoptimizmus“ vádjának. Ebbéli igyekezetében azonban mintha az ellenkező végletbe esne. Jól példázzák ezt
