Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - A Magyar Területi Színház 10 éves
10 éves A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ A színház megteremtésének legnehezebb esztendeire tesz pontot a jubileum. Fáradozás, áldozatkészség, mérhetetlen sok próba, autóbuszban töltött soktízezer kilométer, hideg falusi színpadok: munkát, energiát, lelkesedést emésztő tíz esztendő. Jólesett ünnepelni, jólesett a színpadról ismert arcokat a nézők soraiban látni. Két órán keresztül hangzott a méltatás, egymást követték az üdvözlések. Felsorolták a bemutatók, előadások számát, idézték a legsikerültebb darabokat, a kiemelkedő színészi alakításokat. A számadatokat tekintve tíz év alatt sokat tett a színház, nekem mégis kevésnek, szegénynek tűnt a méltatás. Sok volt benne az általános, az ünnepi külsőség, a megszokott tételek és ismert tények ismétlése. Az volt a benyomásom, hogy a jubileumi ünnepség nem összegezte megfelelően az elmúlt tíz esztendő eredményeit és hibáit. A színház művészi intézmény. Az adatok •halmaza, felsorolása mellett éppen ez: mun ■ kájának és létének lényege, a művészi teljesítmény számonkérése maradt el. A nézőt minden esetben a végeredmény: a színészi munka művészi értéke érdekli. Szükségesnek tartom ezt hangsúlyozni azért, mert az elmúlt évek folyamán helytelen, merev kultúrpolitikai szempontok alapján ítélték meg, illetve irányították a színház munkáját. ,.Gazdasági egységet" és a falusi népnevelő munka eszközét látták a színházban. Önmagában ez még nem lett volna baj, mert hisz a tájszínházak küldetését nem lehet elválasztani a népműveléstől. A baj ott kezdődött, mikor ezt a „gazdasági" és a rosszul értelmezett „népművelési" szempontot érvényre juttatták az egyes évadok műsorterveiben. A hibás alapállás további hibákat szült: létrejött a dramaturgiai terveket meghatározó megszámlálhatatlan sok szempont, amit egyetlen magyar színház képtelen volt realizálni. A következmény? A szinte évenként változó és egymásnak ellentmondó dramaturgiai alapelvek. Az elmúlt három-négy esztendő évadai inkább hibásan értelmezett népművelési akcióként summázhatok, mint művészi teljesítményként. A végeredmény? A színház felfelé ívelő fejlődésvonala megtört. Megindult a körbe - forgás, ami enyhén szólva az újratermelődő középszerűség, a stagnálás jegyeit viseli magán. Távol áll tőlem az a gondolat, hogy mindezért a színház volt igazgatóját, Fellegi Istvánt okoljam. Közel tízéves ténykedésének pozitívumait nem lehet elhallgatni, mert nem volt kis dolog a semmiből létrehozni egy színházat. Persze, az érdemek nem igazolhatják a hibákat; a színházvezetés hibáinak bírálata egyúttal a merev és felületes kultúrpolitikai szempontok kritikáját is jelenti. Az alábbiakban helyzetképet akarunk nyújtani a színház jelenlegi helyzetéről. A jövő számára az elmúlt tíz évnek a tanulságai fontosak. Nagy hiba lenne, ha az elmúlt év hibái megismétlődnének. Felkerestük ezért a színház alapító tagjait, hogy kérdés-felelet formájában hiteles diagnózist állapítsunk meg. Nem akartunk ünneprontók lenni: a szakvezetés szükségét, a távlatokban gondolkodó színházvezetés kialakulását kívánjuk ezzel előmozdítani. A helyzetkép rögzítése érdekében az alábbi kérdéseket tettük fel a színház dolgozóinak: KONRÄD JŐZSEF: — Emlékezzünk? Milyenek voltak az első napok? — Nagy lelkesedéssel kezdtük el munkánkat és abban a főérdem Műnk Istvánt illeti. Akkor még friss és erős volt, tíz évvel fiatalabb. Nagyon hangulatos próbákat tudott teremteni. Általában — és ez jellemző a kezdőkre — nagy lelkesedéssel dolgoztunk. Később ez a lelkesedés egy kicsit megkopott. A társaság eléggé heterogén volt. Falusiak, városiak, az ízlés és gondolkodás különböző fejlettségi fokán. A későbbi évek feladata volt ebből a vegyes összetételű együttesből egy egységes arculatú közösséget kovácsolni. — Az első bemutatót a közönség nagy szeretettel fogadta, a színészek lelkes játéka elragadta a nézőket és bizalmat előlegezett a színháznak. — Az elkövetkező években hogyan felelt meg a színház ennek a bizalomnak? — A színész mindig meg akar felelni a bi-
