Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Igor Ivanov, Leningrad: A szovjet irodalom újdonságai
A szovjet irodalom újdonságai a rezgő húr Ha belelapozol Viktor Szosznor, leningrádi költő első, „Januári zápor“ c. verseskötetébe, egyszeriben a legfurcsább hangok világában találod magad, de mögötte felfedezheted a felhők vonulását (Nyeszlasz oblava oblakov na dőli i domu), a munkálkodó gőz sistergését (Csajnaja — nyi csaju i nyi csasek. Lis csu- günnij prokopcsennij csajnik) vagy Bátor Msztyiszlav, orosz fejedelem hadainak harci elszántságát és a csatazajt (Msztyiszlav pri- kuszil razmozzsennyie gubi i, seju nabicsil, posel na koszogov). Sokszor verseiben a mondanivaló közérthető, de hangfestése nagyon kifejező és bonyolult. És nem véletlen, hogy az alliterációk gyakran kötőfékként hatnak, s a költőt meglepő és újszerű képalkotásra késztetik. Rőt a lomb — vörös a róka. (Krasznie lisztja — krasznie liszi.) E véletlen hasonlat kibontására épül az egész vers gondoiatmenete. A rőt falevelek a pillanatokra vadásznak, mint a vörös rókák a csibékre... A szó így telik meg tartalommal és képszerűvé válik. Az orosz költészetben még senki sem írt így az őszről. Szosznor költészete mentes minden reflexiótól s még inkább a didaktikától. Ez nem jelenti azt, hogy el nem mélyül, de nem a filozófia az ő erőssége. Energikus és férfias, egyben gyengéd, nyilvánvaló rokonságot mutat a Majakovszkij-szerű Aszejev költészetével. N. Aszejev írta az előszót a „Januári zápor“-hoz, s nem kis mértékben hozzájárult a fiatal költő elismeréséhez. Viktor Szosznor közel áll hozzá abban is, hogy kedveli az ószláv hősi eposzokat, azok emocionális és nyelvi elemeit. A Régi idők mondái és az Igor-énekek hatására írta meg az Izjumi dombon c. ciklusát. Ez egyben a könyv magva — időszerű megfogalmazása a szomorú régmúlt időknek, de mentes minden hamis stili- zációtól. V. Szosznor lakatosként dolgozik egy gépgyárban, keményen összemarkolja verseit, mint a vasat a satuban, de nem fogót és kalapácsot, inkább magasfeszültségű áramot használ. Kétségtelen, hogy három újabb művének is sikere lesz — a közeljövőben fognak megjelenni: második verseskötete, egy gyermekek számára szánt válogatás és az Igor-énekek modern átköltése. arccal a föld felé Ha két hónappal ezelőtt betekintsz a leningrádi Pecsatnikov-utcai könyvkereskedésbe, az elárusítónők reménytelenül vállat vontak volna: elfogyott! Egy fiatal, moszkvai költő első kötetéről van szó. A könyv címe: A húr (Sztruna — izda- tyelsztvo „Szovjetszkij piszatyel — Moszkva — 1962). Oly nagy volt az érdeklődés e könyv iránt, hogy a Szovjetunióban híres könyvkereskedés igazgatója, a tapasztalt Gennadij Mojszejevics Rahlin, a költészet nagy kedvelője (akiről külön kellene írnom) nem tudta kielégíteni a nagy keresletet. Mivel is csábította az olvasót ez a szerény kötésű kis könyv, mely összesen félszáz verset tartalmaz, s a tirázs szerint — első könyv létére látszólag nagy — húszezres példányszámban jelent meg. Kifejezőeszközei — ritmusai és metrumai után ítélve B. Ahmadulina eléggé hagyománykedvelő. Szereti a divatos rímekkel lezárt jambikus sorokat. Semmi közös vonást nem fedezünk fel benne a virtuózus formai kísérletezőkkel, mondjuk A. Voznyeszenszkijjel, akivel egy költői nemzedékhez sorolhatjuk. Ahmadulina ereje másban rejlik. Hamisítatlan, tömör érzékletességében és gondolkodásában, mely teljességgel saját lényében gyökeredzik — józan szláv észjárásában és ázsiai szenvedélyességében. Ez az ázsiai szenvedélyesség szinte fizikailag érzékelhető B. Ahmadulina verseiben, akár az érverés — mint az ember hol gyorsuló, hol lassuló lélegzése; a szív dalol, ujjong és zeng, mint a pattanásig feszült húr. Könyvében nincs középszerű, hideg ésszel alkotott vers. Miről is ír hát a fiatal költőnő? A szerelem győzelmeiről és mindent feloldó boldogságáról, vasúti alagút építéséről és Pompeiről, mely felett a meg-megrengő Vezuv nyögését és háborgását hallani, verset ír a tüzes grúz asszonyokról és a szűzföldekről is.
