Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

sem tudja olyan gyorsan elcsenni, no meg Suhovnál ki is keresne valamit?)

Cézár odaadja Suhovnak fehér összekötözött zsákját. Suhov a matraca alá dugja s vár, amíg többen összegyűlnek odakint, így kevesebbet kell mezítláb ácsorognia a hideg folyosón. De a smasszer már rá- acsarkodik:

— Hé, te ott! A sarokban!

Suhov könnyedén leugrik a padlóra, s megindul, csak úgy mezítláb (szerencse, hogy a nemezcsizmát meg a kapcát közel a kályhához akaszthatta — most nem szívesen venné le onnan!). Hány papucsot varrt másoknak, de sajátmagának nem futotta. Aztán hozzá is szokott, hogy így járjon, az ellenőrzés nem tart soká.

A papucsot meg úgy is elveszik, ha napközben rátalálnak.

Azok a brigádok, amelyek a szárítóba adták a nemezcsizmát, most fura képet mutatnak, ki papucsba, ki lábratekert kap- cában, ki pedig mezítláb sorakozik fel.

— Na! Na! — üvölt a felügyelő.

— Csak a furkósbotra hallgattok, dögök ?

— kontráz rá a barakkgazda.

Valamennyit- átterelik a barakk másik

felébe, ott az utolsónak már csak a folyosón jutott hely. Suhov is ott áll a fal mellett, nem messze a kiblitől. Lába alatt nedves a padló és alulról jeges levegő fúj be a tornác felől.

Mindenkit kihajtottak — a felügyelő a barakkgazda kíséretében mégegyszer végigjárja a priccseket, nem bújt-e meg valaki, nem alszik-e fejére húzott takaró alatt. Mert ha hiányzik valaki, — baj van, ha többet számolnak, mint kell — baj van, ismét kezdődhet az ellenőrzés. Végigjárják a barakkot, aztán visszamennek az ajtóhoz.

— Első, második, harmadik, negyedik ...

— most már gyorsan engedik be egyenként a sorokat, Suhov a tizennyolcadik sorral jut be. Futva megy a fülkéje felé, lába már ott is van a tartóvason — zsupsz! — s már fenn is van.

Nincs semmi baj. Lábát ismét bedugja a pufajkába, magára húzza a takarót, a takaróra teríti a buslátot, aludjunk! Most aztán a barakk másik szárnyából terelik ide a foglyokat, dehát ettől már ne fájjon a mi fejünk.

Cézár is megjön. Suhov leadja neki a zsákot.

Aljoska is itt van. Szegény szájtáti, mindenkinek a kedvébe jár, de ő maga semmit se tud szerezni.

— Nesze, Aljoska! — s egy szem teasüteményt odaad neki.

Aljoska mosolyog.

— Köszönöm! Hisz magának sincs!

— Edd csak meg!

— Nekem nincs, de én mindig szerezhetek magamnak.

A karika kolbászt pedig bekapja. A foga közé! Tépi-rágja a fogával. Húsillat! Igazi, húsnedvek! Már ott van lenn a gyomorban.

S volt-nincs kolbász.

A többit majd munkába indulás előtt, okoskodik Suhov.

Fejére húzza a vékony, sose mosott takarót, már azt sem hallja, hogyan terelik a rabokat a barakk másik szárnyából a fülkéjük közé: ott várják, hogy végezzenek az ellenőrzéssel az ő felükön.

Suhov békés megelégedéssel hajtja nyugovóra a fejét.

A mai napja sok szerencsével járt. Nem ültették a szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a Közszolgáltatási teleo építéséhez, délben feketén szerzett egy külön adag kását, a brigadéros magas százalékot sajtolt ki, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le a hippisnél, este is jutott neki valami Cézártól és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt.

Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.

Büntetése első perctől az utolsóig há- romezerhatszázötven ilyen napból áll.

És még három nap ráadást — szökőévek miatt...