Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

Suhov nem kelt fel. Ott feküdt a felső priccsen, fején a takarója meg a buslát;* a pufajkája egyik ujjába pedig beledugta mindkét lábafejét. Látni nem látott, de a hangok után mindent pontosan tudott, ami a barakkban, meg az ő brigádjuk táján történt. Hangos topogással a napo­sok most vitték ki az egyik nyolcvan lite­res kiblit. A naposok rokkantaknak számí­tanak, munkájuk könnyű munkának, de csak próbálja az ember kivinni ezt a kiblit, anélkül, hogy kilöttyentené! Most dobták a padlóra egykötegben a 75-ös brigád­szárítóból kihozott nemezcsizmáit. Most meg a miénket (a mi brigádunkon volt ma a nemezcsizma szárításának a sora). A brigadéros meg a segédbrigadéros némán felhúzzák a lábbelijüket, csupán a fülkéjük nyikorog. A segédbrigadéros egyenesen a kenyérkiosztóhoz megy, a brigadéros pe­dig a parancsnoki barakkba, a TTO-hoz.* Ma nem a szokásos napi munkaelosztás miatt megy a TTO-ba, mint máskor. Su- hovnak eszébe jutott: ma dől el a sorsuk: a 104-es brigádot a műhelyek építkezéséről e9y új építkezési objektum, a „Közszolgál­tatási“ telep építésére akarják átdobni. A telep egyelőre még pusztaság, hóval teli gödrökkel; mindenekelőtt árkokat kell ás­ni, oszlopokat felállítani, a terepet és ön­magukat körülövezni szögesdrót akadállyal — nehogy megszökjenek. S csak azután lehet hozzákezdeni az építéshez. Annyi bizonyos, egy álló hónapon át se­hol sem melegedhet fel az ember, még kutyaól sincs. Tábortüzet nem lehet gyúj­tani, honnan vennének tüzelőt? Egy me­nekvés van: dolgozni rogyásig. A brigadéros gondterhesen ment elin­tézni az ügyet. Talán sikerül egy kevésbé szemfüles brigádot odaküldeni maguk he­lyett. Természetesen üres kézzel nem ér el semmit. A fő munkavezetőnek egy fél­kiló szalonnát kell odadugni, esetleg egy egész kilót. Próba szerencse, nem próbálkozhatna az ambulatóriumon, hátha adnak egy napra felmentést? Hisz úgy hasogat mindene. Most meg arra gondol, melyik smasszer ügyeletes ma? Aha, emlékszik már: Másfél Ivan, az a sovány, nyakigláb, feketeszemű őrmester. Aki először látja, megborzad tőle, de ha * Pamutszövetből készült, vattával bélelt, télcombig érő kabát. * Termelési tervosztály. jobban megismeri, kiderül, ő a legenge­dékenyebb valamennyi felügyelő között: szigorítottba se ülteti, a rendészeti pa­rancsnok elé sem cipeli az embert. így hát még lehet heverészni, az étkezőben most úgyis a 9-es barakk van. A fülke megcsikordult és meglengett. Egyszerre ketten is felkeltek: fent Suhov szomszédja, a baptista Aljoska, lent pedig Bujnovszkij, a volt sorhajó kapitány. A két öreg napos már kivitte mind a két kiblit, most azon civakodnak, ki menjen a forró vízért. Csepülik egymást, mint a vénasszonyok. A 20-as brigád villamos­hegesztője rájuk mordul: — Hé, ti rozogák! — és hozzájuk vágta a nemezcsizmáját. — Majd kibékítlek én benneteket! A nemezcsizma tompán csapódik az egyik oszlophoz. Elhallgattnak. A szomszédos brigádban alig hallhatóan dünnyög a segédbrigadéros: — Vaszil Fjodorovics! Azok a gazok a könyvelésen megint lefaragtak valamit: négy kilencven dekás kenyéradagunk volt és csak hármat hagytak meg. Kinek adjak kevesebbet ? Bár halkan mondja, de természetesen meghallja az egész brigád; mindegyik szív­szorongva gondol arra, kinek az adagjából vágnak le majd egy darabkát estére. Suhov pedig ott fekszik, heverészik az agyonpréselt forgácsokkal kitömött mat­racán. Bár már eldőlne, mi lesz — vagy rázná ki egészen a hideg, vagy pedig múlna el ez a hasogatás. Mert hol jobban, hol rosszabbul érzi magát. Amíg a baptista imáját mormolta, Buj­novszkij visszajött az udvarról és mintegy kárörvendően kijelentette, anéikül, hogy valakihez intézné szavait: — No, vörös matrózok, most vigyázza-* tok! Legalább harmincfokos a hideg! Suhov közben döntött. Elmegy az orvosi vizitre. Ekkor egy hatalommal felruházott kéz lerántotta róla a pufajkát és a takarót. Suhov ledobta arcáról a buslátot és fel- tápászkodott. A fülke felső priccsével egy magasságban megpillantotta a sovány tatár fejét. így hát, soronkívül most ő az ügyeletes és csendben odalopakodott hozzá. — Es — nyolcszázötvennégy! — ol­vasta Tatár a fekete buslát hátára varrt vászoncsíkról a számot. — Három nap szigorított, de munkával!

Next

/
Oldalképek
Tartalom