Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

Alighogy felhangzott a felügyelő sajátos fojtott hangja, a félhomályos barakkban, ahol nem minden lámpa égett, s ahol az ötven poloskás fülkében kétszáz ember aludt, egyszerre megmozdult és sietősen öltözködni kezdett mindenki, aki addig még nem kelt fel.

— Miért, parancsnok polgártárs? — kérdezte Suhov, s hangjából több sérelem csendült, mint amennyit valóban érzett.

Munkával — ez még csak fél szigorított, meleq ételt is adnak és a töprengésre sem marad idő. Teljes szigorított az, amikor munkára sem viszik ki az embert.

— Nem keltél fel ébresztőre! Gyerünk a parancsnokságra — magyarázta lomhán a Tatár, mert hát neki is, meg Suhovnak és valamennyiöknek teljesen érthető volt, miért jár szigorított.

A Tatár szőrtelen, gyűrött arca teljesen szenvtelen maradt. Körülnézett, egy , másik verebet keresett, de a félhomályban, meg a lámpák alatt, a fülkék alsó meg felső priccsén már mindnyájan lelógatták a bal térd felett számmal ellátott fekete vattanadrágba bújtatott lábukat, legtöbbjük már felöltözve igyekezett a kijárat felé — a Tatárral jobb az udvaron találkozni.

Ha Suhovnak valami másért adták volna a magánzárkát, amit esetleg megérdemelt

— nem lett volna ennyire bántó. Főleg az volt a sérelmes, hogy mindig ő kelt fel az elsők között. Jól tudta, hogy a Tatártól nem várhat irgalmat. De már csak a rend kedvéért is, mégegyszer megpróbálta megenyhíteni a szívét. Közben felhúzta a vattanadrágot (baltérdénél kissé feljebb szintén oda volt varrva a már bemocskolódott, fehér rongydarabocska, amelyen kifakult fekete betűkkel ott ékeskedett a Es 854- es szám; felhúzta a pufajkáját (ezen két ilyen szám volt, egyik a mellén, másik a hátán), a padlón összegyűlt halomból előkereste a nemezcsizmáját, feltette sapkáját (ezen elöl, ugyancsak egy vászondarabon ott volt a szám) és kiment a Tatár nyomában.

Az egész 104-es brigád látta, hogyan viszik el Suhovot, de senki meg se mukkant: minek, no meg mit is mondjanak? A brigadéros talán még védelmére kelhetett volna, de nem volt ott. Suhov sem szólt senkihez egy szót sem, nem akarta felbőszíteni a Tatárt. Annyi eszük biztos lesz, hogy félretegyék a reggelijét.

így hát kimentek mind a ketten.

Sötét éjszaka és lélegzet elállító fagy fogadta. A távoli, sarki őrtoronyból két

hatalmas fényszóró pásztázta a zónát. Fénylettek a zónabeli meg a belső lámpások. Annyi volt belőlük mindenfelé, hogy túlragyogták a csillagokat.

Az udvaron fegyencek szaladgáltak, nemezcsizmájuk csikorgott a havon — szapora léptekkel, ki az árnyékszékre, ki a raktárba igyekezett, mások a csomagőrzőbe, volt aki a csomagban kapott kásáját vitte az egyéni konyhába megfőzni. Valamennyien válluk közé húzták a fejüket, összefogták magukon a buslátot és nem is annyira a fagytól, mint inkább attól a gondolattól fáztak, hogy az egész napot ebben a fagyban kell eltölteniük. A Tatár fakó világoskék parolis öreg köpenyében egyenletesen lépdelt, mintha a fagy egyáltalán nem fogna rajta.

Elhaladtak a szigorított fegyelmibarakkot

— a táboron belüli kőbörtönt — körülvevő magas deszkakerítés mellett; a raboktól szögesdróttal védett táborpékség előtt, a parancsnoki barakk sarkánál, ahol egy oszlopon, vastag drótkötélen ott függött a dérlepte síndarab, majd egy másik oszlop előtt, ahol szélcsendes helyen — nehogy túl sokat mutasson — a zúzmarás hőmérő lógott. Suhov reménykedve sandított a tejfehér üvegcső felé: ha negyvenegyet mutat, nem hajtják ki őket a munkára. Csakhogy ma sehogyse száll le negyvenig.

Beléptek a parancsnoki barakkba, s egyenesen a felügyelők szobájába nyitottak. Ott aztán kiderült, ahogyan Suhov már útközben is kitalálta: szó sincsen magánzárkáról, egyszerűen a felügyelők szobájában piszkos a padló. A Tatár most kijelentette Suhovnak, hogy ezegyszer megbocsát és ráparancsolt: mossa fel a padlót.

A felügyelők szobájának a takarítására külön fogoly volt kirendelve, akit nem vittek ki a zónából munkára, a parancsnoki barakk naposának ez lett a kötelessége. A napos már régóta volt a parancsnoki barakkban, bejárása volt az őrnagy, a rendészeti parancsnok és a politikai nyomozótiszt szobájába, apró szolgálatokat tett nekik és néha olyasmiket is hallott, amiről még a felügyelőknek sem volt fogalmuk, egy bizonyos idő óta pedig úgy érezte, hogy az egyszerű felügyelők szobájának takarítása túl alacsonyrendű munka a számára. A felügyelők szóltak neki egyszer, kétszer, a végén rájöttek, hogy áll a bál, erre a padlómosásra a közmunkás fegyenceket kezdték előráncigálni.

A felügyelői szobában alaposan bedur- rantottak. Két felügyelő dámázott, piszkos