Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

volt és melynek így minden megnyilatkozása csak hetet-havat összehordó demagógia lehetett. Hitler leleplező szava és dilettáns sztra- tégiai csoda-elve, a „Blitzkrieg“ kötetek helyett beszél. A villámháború a félelem mulasztás és a mohóság, az egyoldalú lerövidítés és a remegő türelmetlenség árulkodó jele volt. Villámháború, mely hét évig tartott, dé az ..Ezeréves Birodalom“ ugyanakkor tizenkét esztendőre zsugorodott! Amikor a türelmetlenség ezer évvel nagyzolt, a félelem ezerszeres nagyításban kapta a mentő illúziót. Hajszoltan, menekülőn, a „rettegés szomjá- ban“, úgy rohant előre az időbe, hogy valósága az évezred egy százalékára töppedt.

A félelem első ösztönös moccanása: a menekülés. Menekülés valami elől, vagy valamibe. A félelem elől brutalitásba lehet menekülni, háborúba, pusztításba, pusztulásba, katasztrófába, gyilkosságba és öngyilkosságba. A magam félelmét ezrek pusztulásával tudom csak lereagálni. Ezen a fokon Kierkegaard paradoxonja igazolódik: „A félelem nem pu- hányoknak való.“ Ez a félelem nem ismer kíméletet — másokkal szemben. Kierkegaard paradoxonját csak Nietzsche tudta feloldani, aki a halál szerelmeseit a harcosokhoz utasítja, mert tőlük két dolgot lehet tanulni: „A halált azon értékek közelébe hozni, melyekért küzd az ember: ez tiszteletreméltókká avat bennünket. Másodszor: meg kell tanulni sokakat feláldozni és az embereket nem kímélni." A tekintetnélküliség nietzschei törvénytáblája előtt boldog fellélegzéssel borult térdre, hálára az előreigazolt német militarizmus fasiszta kifejletje.

A kapitalizmusban a létfélelem: lelkiisme- ret-félelem, felelősség-félelem. Egyszer fizetni kell, a fizetséget tehát el kell odázni, a számadás óráját ki kell húzni: a bűnt újabb bűnnel kell tetézni, háborúból háborúba vadulni és zuhanni. A fasizmus így válik a gondolat- és lelkiismeret-altatás barbarizmusává. A lelkiismeret: az erkölcs, az emberség jelenléte. A lelkiismeret — furdalás a félelem dolga: menekülés a bűntudat elől. Az anti- humanizmus: az értelem szökevénye, az embertelenségnek önmagától való félelme. És ez a viszolygó félelem túlkiabälja, elaltatja önmagát: bűnné, ellenséggé, sőt — félelemmé az emberséget avatja. „A humanizmus a butaság és gyávaság keveréke“, dekretizálta Hitler! Ez a félelem illúziókból- él, de gyakorlata a rettegés bosszúálló terrorja: a „rettegés szomja“. Julién Benda 1937-ben a svájci „Aufbau“-ban az igazolatlanságba rekedt fasizmus kényszerű brutalitását rögzíti: „Egy doktrína dühe ellenfeleivel szemben annál hevesebb, mennél jobban érzi, hogy az emberi lelkiismeret visszautasítja, mennél kevésbé sikerül neki a világot igazságáról meggyőznie. A fasizmus minden csinadrattája ellenére sem hisz dogmája természetes győzelmében. Vérszomjának ez a magyarázata."

Az agresszív háború a félelem dolga: prevenció, türelmetlenség és elgaloppírozottság

a velejárója. A háború a kapitalizmus térfelén: menekülés, kiút. Az utolsó, ami megmaradt és az egyetlen, ami még járható. Menekülés a brutalitásba, a gyilkosságba és menekülés e brutalitás elől — az öngyilkosságba. A háború, a front lehet a lelkiismeret-altatás kollektív lehetősége, de lehet az egyéni nonkonfonizmus fatalizmusa, vagy önitélő, öngyilkos lépése. A gyilkost altató- vadítással gyilkosságai éltetik, az öngyilkos fejest ugrik a front, a halál kínálkozó lehetőségébe. A háború, a front így egyformán menedéke lesz a lelkiismeretlenségnek és a lelkiismeret ébredésének. Az áldozat otthoni zsarnokai, spiclijei elől a háború, a front anonimitásába menekül.

Rudolf Petershagen ezredes az igazságra- döbbenés, a felismerés konzekvencia-levonásá- nak férfibátor vigasztaló német példája. Könyvének a címe: „A lelkiismeret lázadása“ — nem volt véletlen. De ezt a lázadást kezdeti stádiumában félelem és menekülési vágy determinálta. A lázadásnak ez a negatív, kétségbeesett formája nem más, mint menekülés valami elöl, menekülés valamibe. A ki- bírhatatlanságből előre az ismeretlenbe, a bizonytalanságból a bizonyosságba: a minden mindegybe, a frontra, a halálba. A lázadás itt primér fokon még kitérő, elodázó gesztust magyaráz. „Világosan éreztem, hogy az elóre- való meneküléssel, a frontra való szökéssel kitértem a kínzó problémák elől." És nem Petershagen volt az egyetlen. Sokan, százan, ezren, tízezren — különösen az értelmiségiek sorából — az ellenállásnak, a nonkofoniz- musnak ezt a paradox formáját választották: a front anonimitásába szöktek az ellenállás, a lázadás, a problémák és a Gestapo elől. Gottfried Benn, úgy tudom, ébredése döbbenetében, tévútja felismerésében szintén a frontra szökött az ellenállás és önmaga elől.

A menekülésnek ez a formája a francia Vercors világhíres Tengercsendjében kapott maradandó plasztikus irodalmi fogalmazást. Egy francia házhoz beszállásolt német tiszt, Werner von Ebrenac a német háborús bűnök tudatában világosan látja az összefüggéseket: „A hódítók el fogják tapodni a lángot, hogy az ne világíthasson többé Európában... Most már ismerem ezeket az ördögöket... Nincs remény." És szállásadóinak — akik némán hallgatják — bejelenti, hogy a frontra jelentkezett, „a pokolba“, — meghalni! „Így vetik alá magukat mindnyájan: engedelmeskednek. Még ez az ember is," — dohog magában a francia szállásadó. Ebrenac — mint erről a Palackpostában már írtam, úgy áll itt ellen a gonosznak, hogy menekülésével, halálával akaratlanul is a barbarizmust segíti: csatába megy. Nem lázad, nem szökik, nem lesz tudatos ellenálló, reménytelenül és terméketlenül halni megy. Ebrenac egyformán menekül a fasizmus barbarizmusa elől és önmaga elől. De ez az öngyilkos gesztus végeredményében mégis J. R. Becher abszolucióját idézi (Poe- tisches Prinzip 398): „Az öngyilkosság néha