Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

igenis lehet ai önkritikának egyik etikailag igazolt módja, olyan esetekben, amikor az illetőnek valamilyen okból már nincs módja rá, hogy súlyos tévedését jóvátegye.“ Amikor 1941-ben Teleki Pál rádöbbent, hogy „gazemberek — (tehát a német fasiszták) — oldalára álltunk“, akkor önkritikájának útja és módja csak a revolver lehetett. Az összefér, hetetlenség — akárcsak a múlt században <jróf Teleki László esetében — önszemélyére vonatkoztatva, hajtotta végre a halálos ítéletet.

Hitler, Himmler és Goebbels is öngyilkos lett. De ki merné mondani, hogy ez az erkölcsi bátorság tette és az összeférhetetlenség konzekvenciája volt? Ez szökés volt a felelősség elől, a bűnhödés, a büntetés elöl: félelemgesztus! Cáfolata mindannak, amit a németek az öngyilkosság tényébe belemagyaráznak: a német faji magasabbrendűség bizonyítékának. A Harpf egyszer már idézett könyvében (Morgen und Abendland, Stuttgart, 1905) az öngyilkosság az életöröm szinonimájává torzul. Harpf szinte nemzeti büszkeséggel adja tudtunkra, hogy a német nemcsak a legmagasabbrendű életakarat megnyilvánulásaiban vezet, de az öngyilkossági hajlamban is. Egy másik lelkendező, Heinrich Driemann (Kulturgeschichte der Rasseninstinkte. II. 77.) az európai öngyilkossági statisztikából — ahol Németország vezet az első helyen* — arra a következtetésre jut, hogy az öngyilkossági számok az európai népeknél „joggal a germán vérnek nagyobb vagy kisebb keveredésére vezethetők vissza"... míg keleten, „ahol a legkisebb a kétségbeesési lehetőség, az öngyilkosság a hallatlan ritkaságok közé tartozik".

A német fasizmus a „kétségbeesési lehetőségeket“ a makszimumra fokozta. A végeredményről Curzio Malaparte „Kaputt“-ja tudósít minket. Nem a Gestapo üldözöttjeiről beszél, a KZ-foglyok borzalmas életét sem említi, itt Dietl tiroli tábornok legendáshírű vadászairól van szó, „Narvik hőseiről", akik Norvégiában kezdték és a finn tavak közt végezték. Malaparte hősök helyett kifacsart citromokra döbben: öngyilkosjelöltekre — tömegében: „Mindegyikük arcán és szemében ott van a vadak csodálatos kezessége és szomorúsága, mindegyikben ott él az állatok elmélyült és búbánatos öröksége ... Lappföldre érkezésem óta állandóan hallok ezekről a fiatal német katonákról, akik az erdők sűrűjében felakasztják magukat a fákra, vagy hosszú napokon át ott ülnek valamelyik tó partján, a látóhatárra merednek, aztán golyót eresztenek a halántékukba, vagy valami bámulatos őrültségtől hajtva, bolyonganak a rengetegben és belevetik magukat a tavak mozdulatlan vizébe, vagy a szélben zúgó fenyők alatt

* Az évenként 10.000 lakosra eső öngyilkosságok száma: Németország: 2,71; Svájc: 2,30; Franciaország: 1,87; Ausztria: 1,63; Olaszország: 0,46; Spanyolország: 0,35. (Ma Svédország vezet!)

elnyúlnak a zúzmópázsiton és várják a halált, a vadon elvont, jéghideg magányában átadják magukat az elmúlásnak." Micsoda keserű grimasz: a „Nordmenschek“, Európa „arisztokratái“ épp az Északot nem bírták! A halál megszállottjai és mesteremberei az „őshaza“ anteuszi földjén öngyilkosságba menekültek!

Malaparte azt a pillanatot fogta be, amikor a félelem és a menekülési láz a szemekből őrületként süt ki. A gyilkosok rezignálnak: lustán, ernyedten elnyúlnak, halált várnak. És ez a pillanatfelvétel nem irodalmi önkényeskedés vagy játékos fantázia — csapongás, nem sulyokvetélés vagy hatásvadászó felnagyítás. Egy másik könyv, egy másik tanú önélménye hitelével húzza alá igazát. Harry Thürk regényére gondolunk: „Holt szemek órája", melyről részletesen szóltam az „Emberek az embertelenségben“ című könyvemben. „A háború: gyilkosság." Lényege: a félelmetessé hizlalt gyilkosok — itt az ejtőernyősök — előbb vagy utóbb megőrülnek vagy öngyilkosságba menekülnek: „Mi túl sok hidat robbantottunk, mi túl sok embert öltünk, mi túl sok tüzet gyújtottunk. Abba kellett volna hagyni idejében. Most már késő." Itt a gyilkossá kitenyésztett ember beszél, akit a — legtöbbször kézzel, késsel — legyilkoltak üvegesedő és mégis mindenütt jelenvaló, mindent tudó szemei nem engednek élni. Itt a koronatanú beszél: „Megint az az átkozott, ijedt gyerekarc fog rámbámulni, ha meghalt... én már nem bírok halottakat és haldoklókat nézni... ha ,ez még soká tart, a bolondokházába kerülünk.“ És soká tartott! A gyáva gyilkos: ez a paradoxon a kezünkbe adja az egész hitlerizmus nyitó kulcsát: „Mi már nem vagyunk férfiak, csak szentimentális könnyzacskók, de perfekt gyilkosok... Mert a parancsmegtagadásra gyávák vagyunk: teljesítsük azt a legpontosabban és legodaadóbban mindig.“ Aki így beszélt, egy félóra múlva főbelőtte magát!

Harry Thürk a gyávaság és bátorság keresztező pontján rögzítette a gyilkos öngyilkos folyamatot: a leggyávább bátorságot és a legbátrabb gyávaságot. Malaparte a félelem komplexummal magyaráz. „Minden tapasztalatom alaptémája e „félelem“, illetve e „félelem“ hatásaként jelentkező kegyetlenségük“. A félelem, mint hihetetlen német kritérium itt idézőjelben berzenkedik. De Malaparte magyarázata igyekszik feloldani az idézőjelet: „Ami a németet kegyetlenségre, a leghidegebb fejjel, a legmódszeresebben, a legtudományosabban kiagyalt gaztettekre sarkalja, az a félelem. Félelem az elnyomottaktól, a tehetetlenektől, a gyengéktől, a betegektől, félelem az öregektől, az asszonyoktól, a gyerekektől, félelem a zsidóktól... Az elnyomottak, a betegek, a gyengék, a tehetetlenek, az öregek, az asszonyok, a gyerekek rejtelmes nemességét ismeri, átérzi, irigyli és féli a német, talán minden más európai népnél inkább. Es bosszút áll rajtuk... A német pökhendiségé-