Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - FIGYELŐ - Dobossy László: Az előítélet ellen

az előítélet ellen (Szempontok és adalékok a cseh-magyar kulturális kapcsolatok történetéhez)

A XIX. századi magyar és cseh irodalmi alkotásokat olvasva feltűnik, mennyi az olyan szöveg, vers, regény, vagy elbeszélés, amelyben a másik néphez tartozó személy az ármánykodást, a gyávaságot, az alattomosságot és a hitványságot testesíti meg. A sok kínálkozó példa közül itt most csak egyet említünk s ezzel talán azt is szemléltetjük, mily balga volt minden ilyen nemzeti torzsalkodás. A szelíd, a jó, a bölcs Arany János Az egri leány című balladájában (1853) — bizonyára — Philippus Callimachos XV. századi lengyel humanista krónikáját használva forrásul — a Jiskra-féle huszita hadak egyik portyájáról énekel, s a cseheket, a krónikától eltérően, „rablóknak“, „pribékeknek“, „zsiványoknak“ nevezi. Ugyanezt az epizódot — kétségkívül azonos forrásból merítve — az ugyancsak szelíd, jó és bölcs Alois Jirásek is beleszövi a Bratstvo című regényébe, természetszerűleg egészen más, sőt ellenkező hatású szöveg ösz- szefüggést építve köré: a husziták itt nem rablók és pribékek, s nem is zsiványhad (ekként Hunyadi János katonáit ábrázolja a szerző), hanem a magasabbrendű emberség képviselői, az igaz hit vallói és terjesztői, a jövő útjának meg-nem-értett, tragikus sorsú egyengetői.

Honnan származik ez az irodalmi, sőt nyelvi közhelyként ható cseh-magyar antagonizmus ?

Aligha látszik teljesen elfogadhatónak Erdélyi János állítása, aki a „csehül van“, „csehül áll“, „csehül jár“ szólást „még Zsigmond király idejéből maradt közmondásnak“ minősíti (a Magyar közmondások könyvében, 1851, 63. old.). A szájhagyomány ugyanis — irodalmi rögzítés nélkül — négyszáz éven át nem őriz meg hibátlanul egy szólást. Inkább valószínű, hogy a XIX. század elejének nemzeti felbuzdulása, majd külön is Jósika Miklós A csehek Magyarországon című, romantikusan torzító és a huszitákat egyértelműen álnokoknak, harácsolóknak ábrázoló regényének (1839) hatása és visszhangja terjesztette el e szólást és

— főleg — a körötte húzódó szemléletet.

Valójában persze maga a Jósika-regény is

kifejeződése, tolmácsolója volt a szemléletnek, amelyet abból eredeztethetünk, hogy egyfelől

— a Herdertől kezdeményezett és Kollártól (épp Pesten!) meghirdetett szláv kölcsönösségi eszme a magyar nemzeti megújhodás élesztőinek a figyelmét ráirányította a legközelebbi és viszonylag a legfüggetlenebb, de mindenképp a legdinamikusabb szláv nép: a cseh nemzeti törekvéseire. E törekvések az akkori Magyar- országon azért sem maradhattak hatástalanok, mivel az ott élő szlovákok — maga Kollár is

— csehül írtak, s így természetesnek látszott a cseh-szlovák rokonság tudatosítása, ezen túlmenően pedig a szláv egymásra utaltság

elmélyülése, illetve — ellentétes következményként — a magyarság elszigetelődése (amit oly tragikus pátosszal fejez ki Vörösmarty a Szózat-ban).

Ennél a valószínűleg ható nemzeti oknál nyomosabban és bizonyosabban érvényesülőnek látszik a társadalmi ok. A cseh nép a nemzetté válás korszakában más összetételű volt, mint a magyar; a XVII. és a XVIII. században, a „sötétség“ idején, a nemesség, sőt a vagyonos polgárság is kipusztult vagy elnémetese- dett, s így a nemzeti újjászületés kezdeményezői, szószólói, vezetői, „a nemzet ébresztői“ olyan értelmiségiek — papok, tanítók, újságírók és színészek — lettek, akik közvetlenül a cseh köznépből, a parasztságból vagy a kispolgárságból származtak. Ezzel szemben köztudomású, hogy a magyar nemzeti megújhodás szervezői és irányítói szinte kivétel nélkül a kis- és középnemességhez tartoztak. A cseheknél tehát a nemzetté válás folyamatának osztálybázisa a köznép (elsősorban a parasztság) volt, a magyaroknál pedig ugyanezt a szerepet a kis- illetve a köznemesség töltötte be. E lényegileg különböző társadalmi rétegeződést pontosan érzékelteti Fényes Elek statisztikai felmérése 1843-ból: szerinte — a múlt század negyvenes éveiben — Magyar- országon húsz lakosra, Csehországban pedig nyolcszázhuszonnyolcra esett egy nemesember.

E körülmény alapvetően határozza meg a két irodalom jellegét és fejlődési tendenciáit is. A csehben sokáig dominál a közhasznúság, a nemzetnevelő szándék; itt nincs szükség „népiességre“ (ami a magyar irodalom egyik uralkodó iránya lett és maradt), hiszen a nemzet és a nép azonosak voltak, a népet nem kellett felfedezni és „uralkodóvá tenni a költészetben“ — ahogy Petőfi kívánta. A magyar irodalomban viszont több a pátosz, a sors párbajra hívása, a belső feszültség kifejezése...

A cseh történelmi fejlődés természetesen és zökkenők nélkül torkollt a polgárosodásba, majd a múlt század végén és a századunk elején berendezkedő kapitalista társadalomba. A magyar fejlődésben egymást érték a megrázkódtatások, a forradalmak, a kiegyensúlyozatlanság következtményei; a népre rátelepedett a nemesi vezető réteg, amely idővel Európa egyik legmaradibb és legellenszenvesebb emberfajtáját, a magyar dzsentrit csiholja ki magából (s amelyhez mihamar hozzánő a nem kevésbé ellenszenves pénzarisztokrácia is), — lent pedig elnyomottan és kizsákmányoltan kínlódtak a dolgozók tömegei.

S ekkor megint a sorssal perelő es patetikus alaphangú magyar irodalom volt az a fórum, ahol — a legjobb költők énekében — megszólalhatott a másik Magyarország, s ahol a hivatalos, a törvényes országgal szemben a valódi, az igazi ország hite, álma, vágya,