Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - FIGYELŐ - Rácz Olivér: Dünnyögő elmélkedés két könyv fölött
nek, míg Solan kiegészítője az az emberi és politikai erjedés, amely a Klaas Emma és Kalis Milan által megvívott harcot követi. A regény legkiemelkedőbb erénye éppen az a sikerült, nagyon gondosan kidolgozott szerkezeti felépítés, amelyhez mesterien illeszkednek a regényirodalmunkban oly régóta hiányolt s oly soká elhanyagolt lélekrajzok és az ezekkel kapcsolatos belső monológok. Az események többé-kevésbé sikerültén realisztikus ábrázolásmódját festői színekkel emeli ki a művészien megrajzolt, romantikus háttér: Klaas Emma egyéni életének hajdani színhelye, amely egyúttal a jelen történéseinek is egyik fontos, szinte szimbolikus színhelyévé vált, s ez: az Üveghegy. Az Üveghegy, Kalis Milan és Klaas Emma — Klaas Emma és Solan Jožo életének tündöklő hótól és záporozó napfénytől sugárzó fellegvára azonban több jelképnél és háttérnél, az Üveghegy maga az örök valóság, a figyelmeztető, természetszabta parancs: „A mi Üveghegyünk még ott tornyosodik a Csendes-völgy fölött, figyelmeztet engem is, a férjemet is, hogy Kališ Milanihoz hasonlóan mi is tegyük híddá az életünket, híddá, amely az emberi jövendőbe vezet. Ezt tegye minden ember, ezzé tegye magányos, egyedi életét, s ha megteszi, elmondhatja, hogy nem élt hiába.“ A heroizmus s a maradandó alkotásból következő emlék-állítás nemcsak a fegyverekkel vívott harcok idejének kiváltsága. A hősi példaképek, a névtelen héroszok nemcsak tetteik emlékét hagyták ránk, hanem elsősorban jellemük szilárd mintaképét. Ezt célozza a harcok éveiből megidézett, rejtett főhős, Kališ Milan sokféle képből, sok síkú ábrázolásból kibontakozó alakja: a szereplők majdnem mindegyike találkozott vele, más-más alakban látta, hallott felőle, tud róla valamit, s ezekből a mozaikokból vetíti elénk az író a héroszt, aki azonban nem azonos a klasszikus héroszokkal, mert az író nem a megrendítő halál-motívumot hangsúlyozza ki ebben a sok vetületű alakban, hanem ellenkezőleg: Kališ Milan panasz és vád nélküli élő számonkérés marad, aki az életre és munkára, tehát boldogságra és alkotásra felszabadított, túlélő kortársaktól harcai és halála ellenértékét követeli. Bednár — ha néha egy-egy pillanatra kényelmes közhelyekbe téved is — társadalmi és politikai problémák fejtegetése során nagyon tömör és nagyon találó megszövegezésekben tud a lényegre tapintani. A közép-európai ember kicsinyes nemzetiségi torzsalkodásai valósággal groteszkké válnak, íha Bednár nagyítóját vesszük kezünkbe: „Apám — hogy mi volt apám, nem tudom — beszélt szlovákul, németül és legrosszabbul magyarul. Könyveket kötött, nyomorúságosán tartotta el önmagát, anyámat és engem. Anyám jól beszélt szlovákul, rosszabbul beszélt magyarul, németül pedig nem tudott? Tőle telhetőleg segített apámnak és nekem. Varrogatott. Hát én ? Szlovák iskoláiéba jártam, mert anyám így akarta, és tűrhetően megtanultam mind a három nyelvet. Apám azt mondogatta, nemegyszer előttünk is hangoztatta, hogy a németeken senki sem tesz túl, és anyám gyakran bújtatott a mosókonyhában olyan embereket, akik a németek elől szöktek Magyarországra, enni adott nekik — én meg néha eljártam, hogy iratokat szerezzek nekik.“ Közép-Európában személy szerint nem ajánlatos vállalni a nacionalizmus dobverését: tulajdon őseink tiltakoznának ellene, ha egyszer felsorakoznának elénk, bonyolult családfájukkal, sokféle anyanyelvűkkel, paradox, tatárüldözte, császár-kergette, törökhajszolta átváltásaikkal, kényszerű gyökér-veréseikkel. Ez azonban csak felismerés. A szocialista író magatartása többre kötelez, s Bednár, mitegy a gondolat folytatásaként, a továbbiakban meg is szövegezi a szocialista humanizmus egyszerű, hímtelen szavakba öntött, s éppen ezért irodalmunkban szinte egyedülállóan szép sorait: „A prostéjovi sízők újságokat is hoztak. A napilapok kézről kézre jártak, az egyik végül elkerült a mi asztalunkra is. Magam elé húztam, pillantásom megakadt az első oldalon közölt képen és megborzadtam. Már sok ilyen képet láttam. Tehervagon, előtérben kislány, a lányka mögött férfi és asz- szony, mellettük több más ember, mindnyájan kedvesen mosolyogtak, lábuknál batyuk, zsákok. Szemem a kép alatti szövegre tévedt: „Szerencsés utat és boldog új otthont Magyarországon!“ Undorodva lapoztam bele az újságba, a harmadik oldalon szemem két szörnyű szóra tévedt. Ugyanarra vonatkoztak, amire a címlapon közölt fénykép: „Történelmi igazságtétel.“ Felháborodottan félretoltam az újságot.“ És mégis. Ez a nagyon nagyra hivatott író, aki a valóban mélyenszántó konfliktusokat, nyugtalanító problémákat olyan mesteri egyszerűséggel, robbanásig telített tömörséggel tudja ábrázolni (olvasd csak el a napló 1952. II. 2-ról keltezett részének vége felé a gyermektelen asszony korszerűen keserű, mindössze három-négy sorból álló, száraz szemmel elsírt önvádját), más konfliktusok és megvitatásra kívánkozó tények mellett olyan hanyag nagyvonalúsággal képes elhaladni, mint kedélyesen könnyelmű ősbohém bizarr hajnalokon a tulajdon lakóháza kapuja előtt. Sőt, ami még rosszabb, ilyenkor Bednár is olcsó konfekcióra emlékeztető, kész szövegeket rak fel a lemezjátszóra. Ezen a téren az író ugyanabba a hibába esik, mint amelybe egyik hősének, a kubikos Bazelának bemutatásánál is, aki négyszáz százalékra teljesíti a tervet (mennyivel jobban tudnánk örülni kézzelfoghatóbb 114 százaléknak!-; röpködnek a felajánlások, röpgyűlések, tervek értekezletek, sajtótízpercek — sajnos, valóban röpködnek, pajzánul szálldosnak, valami szégyenlősen kacér, irreális lebegéssel le-
