Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - FIGYELŐ - Rácz Olivér: Dünnyögő elmélkedés két könyv fölött

beg nek, elszakadva az eseményektől és a valóság szilárd talajától. Emberek: nem hiszem, hogy a tervet, amely az átlagdolgozó napi nyolc órájának a maximumot hajazó teljesítményére van felépítve, egy másik, ha még oly kivételes tehetséggel megáldott dolgozó négyszáz százalékra bírja teljesíteni! Mert itt vagy a normával van hiba, vagy olyan dolgozóról van szó, aki megérdemelné, hogy róla írjanak regényt, s ne töltelékül invitálják meg a más regényébe. Maradjunk a reális teljesítményeknél — regényben is —, ne dolgoztassuk hősünket 18 órás műszakokban, mert az olvasó hite fárad belé, s nem helyes ez így. Nyolc órát kellene dolgoznunk, nyolc órát teljes intenzitással, teljes erőbedobással, s utána megmosdani, kiállni a nyitott ablakba, s akkorát kacagni, örömmel, felszabadultan, a jól végzett munka gondtalan, erős kacagásával, hogy visszhangot kacagjanak rá a (hegyek, a házak, a terek. Nyolc órát kellene dolgozni, becsületesen, oda- adóan, s utána virágot locsolni, kispadot barkácsolni, színdarabot nézni, asszonyt ölelni, gyereket nemzeni: erőset, kacagósat, ragyogó szeműt. És ebben benne lenne a becsülettel elvégzett 114 százalék öröme is. Az élet öröme és az élet igazsága.)

Ezen a téren bőven előfordulnak a regényben a nyelvi kenetteljességek is. Baleset esetén: „A láb magától összeforr, de hogyan gyógyítják meg a nadrágot?“ Bírálat esetén: „Ejnye Ferech elvtárs, én szégyellnék beszélni. Kifüggesztették a fényképedet, mint jó munkásét, te meg így beszélsz?“ Többletmunka vállalásakor: „Untig elég a funkcióm, munkám is van bőven, de ha úgy gondolod, hogy megfelelnék, rendben van.“

Nincs rendben. Ez az erőtlen, színtelen hang, ez a malasztteli szándék, s a többi, ehhez hasonló, papírízű oktatgatás nincs rendben, s az sincs rendben, hogy hasonló helyzetekben még Klaas Emma és Solan párbeszédeinek beszédmodora is olyan, mintha illedelmes szerepet mondanának.

Az írót sohasem a botlásaiból kell megítélni, mégsem hallgathatjuk el (mert ez is veszélyesen általános jelenség irodalmunkban), hogy a regény mintegy 50—60 oldallal lehetett volna tömörebb, s ugyanennyivel egyveretűbb. Ennyit tesznek ki ugyanis azok az erőszakkal beleültetett epizódok, hellyel-közzel már unalomig elcsépelt anekdoták, amelyek nyugodtan elmaradhattak volna. Hitler fogorvosai, akik az emberek orrán( ?) keresztül húztak fogat, mert a száját senki sem merte kinyitni, a latrina — vitrin szerű szójátékok, a menház- ban lejátszódó kedélyeskedések (a mostoha- nagynéniké másodfokú unokafívéréről szóló családfa-kedélyeskedés egyes teljes oldalnyira terjed) az inget, törülközőt, zsebórát felhabzsoló tehén, a bendőjében ketyegő zsebórával egyetemben már kissé unalmasan régi ismerősünk, a két teljes oldalra hígított, sítalpon munkába járó kéményseprő-epizód kétsorba sfirítetve lett volna hatásos és így tovább. Az

sem világos, mi volt a funkciója a regényben az eléggé együgyű Csang Kai-sek játéknak, a kocavadász, kövér postafőnök szerepeltetésének, ezeknek a regény peremén lézengő alakoknak, a hóbortos kerékpárosnak (mert ez is szerepel: a „biciklije“ az író szerint „egész közönséges, normális bicikli, ES-KA gyártmányú“. ..), aki otromba kerékpárjával (biciklijével) olyan leheletfinom részekbe képes belekerékpározni, mint Emma és Jožo ilyen gyönyörűmondatokkal felépített szerelmi jelenete: .. később kiderült, ihogy magunkban sem tudtuk túlkiabálni a természetet. Azt a második hangot, amely néha üvöltve megszólal az emberben.“ Majd tovább:

„Mi van veled ? Miért ver úgy a szíved ?

— A bortól van, Jožo.

— De miért dobog olyan hangosan?

— A nap az oka, Jožo. Egész nap napoztunk.

— De miért ver a szíved olyan hangosan és olyan gyorsan?“ Az ilyen szemérmesen szép jelenetek nem érdemlik meg, hogy egy regényben szerepeljenek a visszhang-ellenőrzés alatt álló Hédire és féltékeny vőlegényére té- kozolt sorokkal.

Bednárnak határozottan nagyon erős érzéke van a drámai jelenetek kifejtéséhez (ilyen például Emma szakítási jelenete hajdani vőlegényével, a nyegle Zoloval), másrész nagyon jóízű, kedélyes megfigyelő is tud lenni. Egyről azonban megfeledkezett ezeknek a kedélyes megfigyeléseknek a során: vannak dolgok, amelyek élőszóban, elmondva, poharazgató baráti körben, nagyon közvetlenül, sziporkázva hatnak. Leírva azonban megfakulnak, elvesztik pillanatnyi fényüket, kiábrándító, kényszeredett csöndbe hullanak.

Problematikusak a regényben szereplő — s nézetünk szerint túlságosan bőkezűen használt — fedőnevek (Florigera, Láthatatlan Ember, Magánjáró Trenker, Laudon generális stb. stb.), amelyek, attól eltekintve, hogy helyen- kint túlságosan pathetikusan, olykor bombasz- tikusan hatnak, a regény során már elveszítették létjogosultságukat, hiszen az író okukat is adja: „A Csendesvölgy a világ ellentéte, fordítottja a külső világnak, ezért mások itt a nevek is.“ Itt tehát tulajdonképpen egy jelképes menekülésről van szó, ami a harc éveiben tökéletesen érthető és elfogadható, a tárgyalt jelenbe ilyen bőven beleszőve a nevek azonban már csupán öncélú különcködést sejtetnek: ha nem tudod a jelszót, ne lépj be az író külön világába.

Az alkotó művészben, s így az íróban is. nagyon sok vonás él az örök gyermek elmerült, megszállott alkotási vágyából. Játékkockái, építőkövei, kicsi házak és városok, gépek és szerszámok apró alkotóelemei között ül a gyermek, és mindent maga elé kapar. Épít, alkot, dolgozik. Meghatóan komoly játék ez: munka, amely hajszálnyira azonos a felnőtt munkájával. Ha a gyermek ihelyesen játszik,, felnőtt korában helyesen fog dolgozni is. Egyelőre azonban még mohó s kissé rendszertelen: min-