Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Tardoskeddi napló
így nézik. Ha meg értelmes, gondolata van, úgy azt meg azok nem értik vagy nem akarják, akikhez munkájával kapcsolódik. Azt mondják rá: a nagy okos. Az eredmény: csökken az alkotókedv, a lelkesedés, és az érdektelenség, a közöny kerül helyébe. Mit tesz ilyenkor a türelmetlen, nyug- talanszívű ember ? Ha értelmét látja a küzdelemnek, úgy nekimegy, ha nem, úgy viszont kitér a bajok elől. Fölpakol és más tájra, más munkakörbe költözik ... Én nem tudhatom, miért menekült el innen, Jánosházáról Malágyi Ilona. Taľán ha felkeresném Egerszegen, választ kapnék erre, de nem hiszem. Nem tudhatja megfogalmazni egy húsz éves ember az élet nehéz okait. Csak annyit, hogy nem jól érezte magát. Félt az emberektől. Idegenek voltak. Hogy miért, azt úgy sem tudhatja még. De ki tudhatja? Hazafelé A mázsáló barna fabódéja előtt állok újra. Beköszönök az ablakon. Bent a bódéban Búsné és az intéző helyettese, Kukuč Alexander összegezi a napi teljesítményt. Zárlatot csinálnak. Dél óta nem mázsáit semmit a mérleg. Pedig nagyfontosságú munkahely, ahogy azt Matejov elvtárs, az igazgató levelében jelezte. Lehet, hogy az. De elvégezhetné itt a munkát akármilyen egyszerű ügyes ember is, még ha rokkant volna is. Ehhez ugyan itt nem kell négyéves technikum. Talán egy vagy két év múlva igen, ha már a hárommilliós befektetés jövedelmezni fog. Ám az is meglehet, hogy nem értek a dolgok lényegéhez, és hitelt adok a látszatnak. A látszat azonban lényeges társadalmi elmaradottságot tükröz... De futnak az emberek hazafelé, be a világba. Alkonyodik. Traktoros, boltos, kocsis, szerelő, raktáros, mérlegkezelő siet innen a világ pereméről valamilyen középpont felé. Ki hogyan. Motoron, kerékpáron. Az én lóvonatom vezetője, Haluza Miki már egy órája kísérget, várja az időt. A menetrendszerinti indulás már elmúlt, de hajlandó elvinni még a hídig. Tovább nem is vihetne. Szólok is már, hogy indulunk. Elsiet, hogy hozza a lovat. Boldognak látszik ez az ember. Vihet valakit, talán azért. Kissé ütődött szegény. Erre mondta a nyáron a Malágyi lány, hogy a lóré kocsisa agglegény. Pedig csak 24 éves a fiú, de vénnek néz ki egy kicsit. Alkalmaztatása, tisztsége is talán csak addig tart, amíg a lóré működik. Azontúl ki tudja hová kerül. Pedig jeles ember, Horthy Miklós a keresztapja, így mondják. A hármas ikrek közül ő, a fiú lett Miki. És lám a hírhedt lovastengerész elfogadta a keresztapaságot. Itt ilyen emléket hagyva maga után... A lóvasút lovának nincs neve, csak te! Miki befogja, kiengedi a kéziféket és felülünk. De a kíváncsiság, hogy lórén üljek, megbosszúlja magát. Ütközben csak ötször ugrott le a kocsi a sínről, és én Mikivel ötször tettem vissza a kétmázsás vonatot. A ló meg csak bukdácsolt a talpfákon, emelgette nagy lófejét, és ki tudja mire bólintott, hogy igen, igen. Nem! Nem! mondogattam magamban. Nem a te tiszted, te ló, hogy képviseld a haladást. Te is, gazdád is, kocsid is, meg a sínpár is, csak itt kint, ahol senki nem látja jelent valamit. De nézd, a hídon túl már jön veled szemben a gőzhenger. Ne félj, a korhadó vasút talpfáin nem sokáig bukdácsolsz már. Szalámi leszel nemsokára, vagy megesznek a csirkék. A csirkét meg majd mi esszük meg. így búcsúztam a lótól, a vezetőtől meg tíz korona ellenében, hogy a hídtól már teherautó vigyen az állomásra, de ingyen. Mert változnak az idők és az emberek. Csak nem mindenhol az élet ritmusának megfelelően! 1963, október
