Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dominik Tatarka: Fonott karszékek

Legalább egy pezsgőt eldurrantok — gondoltam magamban. Üljön hát asztalhoz az én vendégtársaságom. Csakhogy a pezs­gővel itt nem durrogtatnak, mint otthon a húsvéti mozsarakkal. Bár gyötör a szomjúság, s az epe kiszárítja a torkom, még sincs bátorságom folbontani a karcsú üveget. Mintha álmodnék, szin­te látom a poharakban gyöngyöző italt, mégse tudom magamat elszánni. Kinek is töltsék? Csak állok, mint a sötét erdőben eltévedt kisgyerek. Babonás félelem kerí­tett hatalmába. Meg se moccantam, ne­hogy valami üres mélységbe lépjek. Eljá­rásom értelmetlensége teljesen kimerített. Fülel, egyre fülel, a rab, hallószervével ta- pogatódzik a térben. Végigtapogatom a fo­lyosókat, a falakat, ajtókat, a ház minden celláját, mint a kis bogár csápszerűen ki­nyújtott hallószerveimben összpontosul most minden figyelmem, egész lényem. Hát mégsem iszom? Az egész ház megtelt száraz bútorrecse­géssel. Hallgattátok már valaha valami ódon, csendes házban a régi bútor patto­gását? Magamban számolom az üres szo­bákat, minden szobában van egy régi szek­rény, olykor-olykor mindegyik száraz recs- csenést hallat, mintha apródonként akarna szétpattogni, fölrobbanni a 'Körülötte tá­tongó ürességben. Azt hiszem, csak magá­nos emberek, az öregek és a rabok tudnak így hallgatódzni. Hallásommal lopva végigbolyongtam az egész házat, s újra-újra visszatértem. A szomszédos szoba ott a fal mögött valahogy másnak tűnt, zsúfoltabb volt s nem kon­gott úgy az ürességtől, mint a többi helyi­ség. A közfal túlsó oldalán lakott valaki. Csak nő lehetett. Olykor észrevettem, hogy a fal mögül valaki mindig válaszol a szán­dékosan, vagy akaratlan mozdulataimmal keltett zajra. Még sosem esett meg, hogy szállodában, éjjeli szálláson vagy menedék­házban férfiember így válaszolgatott volna. Az a nőnemű lény ott a közfal mögött olykor-olykor tudtomra adta, mit művel, hogy épp lepihenni készül. Szándékosan tette, megcsikorgatta a széket, s mi több, hánykolódni kezdett az ágyon. — Fiatal volt. — S én az éjszakai csendben szék­tologatással szoktam elköszönni tőle. Es reggel, mikor odaát a mosdótálban meg­csobbant a víz, így köszöntöttem: Jó reg­gelt. Felemelő érzés volt tudni, hogy ott a közfal mögött nőnemű lény lakik. Míg Danielia társaságát élvezhettem, soha nem is jutott eszembe, hogy kiléte után kutas­sak. Lényegében mindennapi dolognak tar­tottam az ilyesféle szomszédságot, s végül: számomra csak Danielia létezett. Mint em­lítettem, be tudtam állítani az agyamat, akár az ébresztőórát. Felkelek, ha a nagy­mutató eléri a hatos számot. Akkor majd találkozunk. Reggel, ha felébredek, s meg­győződöm róla, hogy az óramutató valóban elérte már a hatost, kiugrók az ágyból. A szomszéd szobában lakó nőről abban a pillanatban megfeledkezem, elfelejtem, mint az éjszakai álmot a kezdődő napi hajszá­ban. Itt valakinek lenni kell! Hirtelen felocsú­dok és zajt csapok a székkel. Senki nem válaszol. És mégis — kétségbeesésem, magányom, vagy a puszta dac következ­tében nem fogadhattam el azt a gondolatot, hogy valóban senki sincs a fal mögött. Mégis iszom az egészségedre, mondom magamban. Ugyanazt jelented számomra, amit esetleg én is a te számodra, az élet szeretetteljes gyengédségét, amelyet öntu­datlanul fogadunk el, s belélegezzük akár a levegőt. Igazán, kedves tőled, hogy olykor tudtomra adod, mikor készülsz lepihenni, s én jó éjt kívánhatok. Eszembe jut, hogy minden nap velem egyidőben kel, de én mindjárt el is felejtem, mert arra gondo­lok, hogy Danielia szemközt ül velem és fehér kenyeret majszol. — De most iszom az egészségedre, még akkor is, ha csak üres szoba lenne ott. Az ujjam remeg, mégis sikerül megnyit­nom az üveget. Durran a dugó, s dörgő visszhangja támad akár börtönüres falai közt. Megtöltöm az első poharat, aztán a másodikat, harmadikat is. — Egészségére! — Talán túl hevesen ra­gadtam meg a poharat, eltörött az ujjam között, és a bor az asztalon heverő leve­lekre ömlött. Az üvegcserép erősen ujjamba szúrt. — És mégis koccintunk! — Fölkapom a másik poharat, még hevesebben rákö­szöntök: Egészségére! S ezzel a pohárral is csak úgy járok. Megdermedek. Aztán kezemre pillantok. Megbénult talán? Dehogyis. Ujjamon, ök­lömön néhány csepp vér piroslik. Mégis le kell öblítenem torkomból az epét. Meg­töltök minden poharat és harmadszor is föl akarom köszönteni szomszédomat. Ez a kísérletem is hasonlóképpen végződik. Csak a borral töltött serleg marad a ke­

Next

/
Oldalképek
Tartalom