Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dominik Tatarka: Fonott karszékek

zemben, a pohár talpa pedig a tálcán. Sérült pohárral köszöntsem föl? Elutasí­tom a gondolatot, hiszen ez sértésszámba menne. A falhoz vágom a poharat. Az egérszürke tapétán sötét folt támadt. Már-már fölkaptam volna a következő poharat, hogy azt is a falhoz vágjam. Hirtelen megfékeztem magam, csendesen a székre ereszkedtem, csak úgy a legszélére, s ültem mozdulatlanul. Ha még egyszer megmozdulok, ha bármit is teszek, vagy gondolok, megőrülök. Ügy ültem ott a feszült, néma csendben, nem tudom, soká­ig-e, vagy csak egy rövid pillanat volt az egész, hirtelen száraz roppanást hallok. A fülem is belefájdult. A szekrényem pattog ilyen félelmesen. Fölkelek, odamegyek az öreg lomhoz és kívül-belül átkutatom, tapogatom. Meg kell találnom a deszka repedését. Kívül nem találtam, akkor hát benn kell keresni. Meg­nyitom a szárnyas ajtót. Az ajtószárnyakat bévül két sötétebb fából kirakott játék­kártya képe díszítette, egy pikk dáma és egy filkó. Gáláns hiábavalóság. Legalább száz éve, hogy nem gyártanak ilyesmit. Az én terebélyes platánfám minden bizony­nyal emlékszik rá, mikor készült. A szek­rényből kirámolom néhány öltönyömet. Valamit csak kell tennem! Bemászok a szekrénybe, letérdelek és végigtapogatom a belső falakat is. Mit is csinálok? A ma­gány érzése egészen megvadított már. Káprázik a szemem, mintha fénysugarat fogott volna pupillám. Lehetetlen! Becsu­kom a szekrény ajtaját, hogy ne zavarjon a szoba világossága. Valóban! Nem repe­dést, egy széles nyílást tapint ki a kezem a szekrény hátsó falának két deszkája kö­zött. Olyanféle mozdulatot teszek, mintha meg akarnám emelni a deszkákat. A hátsó fal könnyen kettéválik és megcsikorog. A szekrény hátsó fala két részből áll, olyan az egész, mint egy gördülőajtó. Azon a helyen, ahol a világosság átszűrődik, egy kulcsra pillantok. Minden porcikám ujjong. Hát mégse kergültem meg egészen. Ki akarom venni a kulcsot, úgy talán jobban látok. A szomszédos szobában világosság van. Egy pillanatra se kételkedtem, hogy nő lakik ott. Közben zajt vertem. Léleg­zetem elállt. Az ajtó mögül halk nesz szűrődik át hozzám, aztán surranó léptek zaja, majd villanykapcsoló kattanását hal­lom. Eloltotta a villanyt. Ennek a szobának az ablakai az utcára néznek. Sötét lehetett odabenn, hogy nem figyeltem föl rájuk. Az én kedves szomszédnőm bujkál előlem. — Danielia, drága! Maga az? — kiáltot­tam. — Szóljon már! A szoba hallgat. Majd elájulok. Aztán arra gondolok, hogy Zsófinak, vagy Ingrid­nek semmi oka se volna arra, hogy titko­lódzón előttem. Kopogok és szólongatom: — Danielia. Danielia kisasszony! Kedves kolléganő! Végre kattan a kapcsoló. — Ha maga az, feleljen, mi történt? Késik a gyors? Valami szerencsétlenség vagy baleset érte? — Micsoda, talán kiabáljak? Gúnyt érzek a hangjában. így jó, gondo­lom, így jó. Mégis csak nevetséges volt, vagy inkább sírnivaló, hogy így az ajtón át beszélgessünk. — Nem unatkozik, Danielia? Megvárom lenn a portán. Jó? Nem mondta azt se, hogy igen, azt se, hogy nem. — Danielia, ez itt egy titkos ajtó. — Akkor hát nyissa ki, és ne kiabáljon úgy. Kezem alatt kattant a kulcs. Csodamód könnyen fordult. Óvatosan megnyitom az ajtót. Azt vártam, hogy az ajtó bútorba ütközik, nem úgy történt. Nevetséges! Da­nielia régóta ismeri ezt a bejáratot... Mit, hogy ismeri? Az ő szobájában semmi se takarta el. Azonkívül tudta, ki a szom­szédja, tudta már akkor este, mikor Jack szobájában, az enyémmel szemben whyskyt ittunk. Akkor hát ravaszkodni is tudott. Kinyitottam. Asztali lámpám fénye négy­szöget rajzolt a sötét szoba padlójára. Szélén mezítláb ott állt Danielia. Elébem futott és átölelt, csak egy pillanatra, aztán odébb lökött. Egyszer, kétszer a szekrényen át ki-be sétált szobámba, megnézegette a pick dámát és a filkót, majd felvonta az orrát: nevetséges és ócska dolog. Aztán beleszagolt a levegőbe. Az első pillanatban mindent megértett. Aztán ágyamra ugrott, a vásárolt szerelem és a legényálmok e rozzant bárkájára, s vadul ugrándozott rajta — mindaddig, míg el nem csitult benne a kissé rosszindulatú lelkesedés. Végülis körültekintett. — Brr, hogyanis lakhat itt ebben a szo­bában? Ez meg micsoda? — Szeme meg­akadt a falra loccsantott fekete folton, megszagolta a tálcán képződött bortócsát, elnézte az asztalon heverő, borban ázott leveleket, a padlón az üvegszilánkokat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom