Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dominik Tatarka: Fonott karszékek

zemben, a pohár talpa pedig a tálcán. Sérült pohárral köszöntsem föl? Elutasítom a gondolatot, hiszen ez sértésszámba menne. A falhoz vágom a poharat. Az egérszürke tapétán sötét folt támadt.

Már-már fölkaptam volna a következő poharat, hogy azt is a falhoz vágjam. Hirtelen megfékeztem magam, csendesen a székre ereszkedtem, csak úgy a legszélére, s ültem mozdulatlanul. Ha még egyszer megmozdulok, ha bármit is teszek, vagy gondolok, megőrülök. Ügy ültem ott a feszült, néma csendben, nem tudom, sokáig-e, vagy csak egy rövid pillanat volt az egész, hirtelen száraz roppanást hallok. A fülem is belefájdult.

A szekrényem pattog ilyen félelmesen. Fölkelek, odamegyek az öreg lomhoz és kívül-belül átkutatom, tapogatom. Meg kell találnom a deszka repedését. Kívül nem találtam, akkor hát benn kell keresni. Megnyitom a szárnyas ajtót. Az ajtószárnyakat bévül két sötétebb fából kirakott játékkártya képe díszítette, egy pikk dáma és egy filkó. Gáláns hiábavalóság. Legalább száz éve, hogy nem gyártanak ilyesmit. Az én terebélyes platánfám minden bizonynyal emlékszik rá, mikor készült. A szekrényből kirámolom néhány öltönyömet. Valamit csak kell tennem! Bemászok a szekrénybe, letérdelek és végigtapogatom a belső falakat is. Mit is csinálok? A magány érzése egészen megvadított már.

Káprázik a szemem, mintha fénysugarat fogott volna pupillám. Lehetetlen! Becsukom a szekrény ajtaját, hogy ne zavarjon a szoba világossága. Valóban! Nem repedést, egy széles nyílást tapint ki a kezem a szekrény hátsó falának két deszkája között. Olyanféle mozdulatot teszek, mintha meg akarnám emelni a deszkákat. A hátsó fal könnyen kettéválik és megcsikorog.

A szekrény hátsó fala két részből áll, olyan az egész, mint egy gördülőajtó. Azon a helyen, ahol a világosság átszűrődik, egy kulcsra pillantok. Minden porcikám ujjong. Hát mégse kergültem meg egészen. Ki akarom venni a kulcsot, úgy talán jobban látok. A szomszédos szobában világosság van. Egy pillanatra se kételkedtem, hogy nő lakik ott. Közben zajt vertem. Lélegzetem elállt. Az ajtó mögül halk nesz szűrődik át hozzám, aztán surranó léptek zaja, majd villanykapcsoló kattanását hallom. Eloltotta a villanyt. Ennek a szobának az ablakai az utcára néznek. Sötét lehetett odabenn, hogy nem figyeltem föl rájuk. Az én kedves szomszédnőm bujkál előlem.

— Danielia, drága! Maga az? — kiáltottam. — Szóljon már!

A szoba hallgat. Majd elájulok. Aztán arra gondolok, hogy Zsófinak, vagy Ingridnek semmi oka se volna arra, hogy titkolódzón előttem.

Kopogok és szólongatom:

— Danielia. Danielia kisasszony! Kedves kolléganő!

Végre kattan a kapcsoló.

— Ha maga az, feleljen, mi történt? Késik a gyors? Valami szerencsétlenség vagy baleset érte?

— Micsoda, talán kiabáljak?

Gúnyt érzek a hangjában. így jó, gondolom, így jó. Mégis csak nevetséges volt, vagy inkább sírnivaló, hogy így az ajtón át beszélgessünk.

— Nem unatkozik, Danielia? Megvárom lenn a portán. Jó?

Nem mondta azt se, hogy igen, azt se, hogy nem.

— Danielia, ez itt egy titkos ajtó.

— Akkor hát nyissa ki, és ne kiabáljon úgy.

Kezem alatt kattant a kulcs. Csodamód könnyen fordult. Óvatosan megnyitom az ajtót. Azt vártam, hogy az ajtó bútorba ütközik, nem úgy történt. Nevetséges! Danielia régóta ismeri ezt a bejáratot... Mit, hogy ismeri? Az ő szobájában semmi se takarta el. Azonkívül tudta, ki a szomszédja, tudta már akkor este, mikor Jack szobájában, az enyémmel szemben whyskyt ittunk. Akkor hát ravaszkodni is tudott.

Kinyitottam. Asztali lámpám fénye négyszöget rajzolt a sötét szoba padlójára. Szélén mezítláb ott állt Danielia. Elébem futott és átölelt, csak egy pillanatra, aztán odébb lökött. Egyszer, kétszer a szekrényen át ki-be sétált szobámba, megnézegette a pick dámát és a filkót, majd felvonta az orrát: nevetséges és ócska dolog. Aztán beleszagolt a levegőbe. Az első pillanatban mindent megértett. Aztán ágyamra ugrott, a vásárolt szerelem és a legényálmok e rozzant bárkájára, s vadul ugrándozott rajta — mindaddig, míg el nem csitult benne a kissé rosszindulatú lelkesedés. Végülis körültekintett.

— Brr, hogyanis lakhat itt ebben a szobában? Ez meg micsoda? — Szeme megakadt a falra loccsantott fekete folton, megszagolta a tálcán képződött bortócsát, elnézte az asztalon heverő, borban ázott leveleket, a padlón az üvegszilánkokat.