Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dominik Tatarka: Fonott karszékek

egyetlen egy dolgot jelent, azt, hogy tulajdonképpen Danielia után kívánkozom. Hátha valami csoda folytán mégis csak ott találom az ebédlőben. Pedig tudom, hogy én magam kísértem ki a pályaudvarra, s a Madame, a kreol arcú nő, Luc is, midnyájan elmentek, a házmesterné és púpos leánya a templomokat járja. Szinte megijedtem, hogy ilyen lehetetlenséget kívánok. Épp ezért megnyomtam a csengő gombját, egyszer, kétszer, hívtam folyvást a házmester- nét, ujjam szinte odanőtt a csengő gombjára, riadója felveri az üres házat, mintha minden szobában egy külön csengő szólna. A házmesterné csak nem nyitja az ajtót, én mégis berontok az ebédlőbe, gondoltam, végigkutatom az egész házat. Elfog a szégyen, hogy lám, egyetlen pillanatra se tudok okosan viselkedni. Bocsásson meg, Danielia, a maga jelenléte és közelsége jelenti számomra a levegőt, a lélegzetvételt. Riadozok megint, mint az űzött vad. Nekimegyek az éjszakának, a Pantheon felé indultam, aztán jobbra a Saint Jacques utcán végig le a Szajna felé, a katedrálishoz, végigsétáltam a folyóparton a könyvárusok csukott bódéi előtt, a Saint-Michel bulváron és vissza. Ennyi, ez az én körsétám a börtönudvaron. Amerre elhaladtam, mindenütt épp akkor zárták a kávéházakat, e szokatlan időben szemlátomást minden kiürült, elfolyt az eleven utcák vére. Be unalmasak is a franciák, ha rájuk tör a családiasság érzése. Útközben tántorgó éjszakai járókelőkkel találkoztam, idegenek voltak, mint magam, de nálam sokkal tapasztaltabbak. Még időben leitták magukat. Most anyanyelvükön mormognak valamit orruk alatt, s ha majd hazaérnek, saját halottaskamrájukba, ledőlnek és boldogan elszenderülnek, s holnap délig öntudatlan félálomban töltik el az időt. Kár, hogy nem tettem én is úgy, s nem használtam ki a különféle párlatok, szeszes italok és az abszint jótékony hatását. Most már nem veszem hasznát legújabb tapasztalatomnak. Hasonló családi ünnepet már nem élek meg itt és nem is akarok megélni.

Hirtelen kapom magam és hazamegyek. Vacsorát készítek a vendégeknek, lassan és meggondoltan szeletelem a kenyerét, a papírtálcákra rakom a szendvicset. Szalvétával kifényesítem a hat habkönnyű és törékeny poharat, a tükrös tálcát és mindent szépen elhelyezek a kandalló márványlapján.

Most már jöhetnek a vendégek, szóltam magamban. Most már valóban eljöhetnek.

Addig megírok néhány levelet. Haza a mamának, Daniellának is és a barátomnak, írhatok akár egész éjjel és holnap is egész nap.

A kis asztalkára gyönyörű levélpapirost terítek, s aztán betűt betű után rajzolok. Ügy viselkedem, akár a rabok, méghozzá tapasztalt rabok. Megteszek mindent, hogy bele ne ütközzem a börtönrácsba. A tényleges fizikai ütközést úgy kerülöm el, hogy csak három, négy lépést teszek a szűk szobában, s közben azt képzelem, hogy szabadon, tetszésem szerint rohangálok valahol egy tátraalji réten. A láthatatlan rácsot elkerülni már sokkal nehezebb volt. Ahhoz el kellett magamat foglalni valamivel. Most — most levelet írok. Most a tintatartóba mártom a tollat s írok Daniellának — tulajdonképpen szerelmi vallomást. Drága Daniellám, az ember, bár fiatal, mégsem állat. A ketrecbe fogott vad üvöltene, fejét a rácshoz verné, nem enne, belepusztulna bánatába. Az ember értelmes lény, arra van kárhoztatva, hogy gondolkodjék — üvöltsön a Vezér, amit akar, tegyen, amit tud — az ember értelmes lény marad, főképp azért, mert élni tud, lehetetlen, természetellenes, embertelen körülmények között is, mi több, még véleménye is van, elképzel magának valamit és álmodozik.

Levélírás közben, míg arra törekedtem, hogy keményen tartsam magam, mint ama nevezetes angyal a tű hegyén — épp abban a pillanatban azt veszem észre, hogy a torkom valahogy kiszárad és megkeseredik, nem is képletesen. Epétől keseredett meg a szám íze, mintha a legnagyobb erőfeszítést fejtettem volna ki, mintha a világ legmagasabb hegycsúcsára kapaszkodtam volna, szinte a kivégzés előtti félelem borzongását éreztem. Mégis csak írtam, egyre írtam. Ha nem tudsz megállni egy képzeletbeli szilárd ponton, lezuhansz, összezúzod magad, hogy az úristen se rak össze újra. Hihetetlen erőfeszítésembe került, hogy megfékezzem magam, ne őrjöngjek, és le ne zuhanjak.

Valami részegítő ital kellene! Igen, hülyére, holtrészegre iszom magam!

Pillantásom a polcra tévedt. Mire elűzöm ezt a keserű szájízt, mindent meg- eszek és megiszok. S mi lesz aztán? Megjönnek a vendégek. Augier apó azt mondta, hogy a vendégek mindig megjönnek, csak várni kell rájuk.