Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dominik Tatarka: Fonott karszékek

egyetlen egy dolgot jelent, azt, hogy tulaj­donképpen Danielia után kívánkozom. Hát­ha valami csoda folytán mégis csak ott találom az ebédlőben. Pedig tudom, hogy én magam kísértem ki a pályaudvarra, s a Madame, a kreol arcú nő, Luc is, midnyájan elmentek, a házmesterné és púpos leánya a templomokat járja. Szinte megijedtem, hogy ilyen lehetetlenséget kívánok. Épp ezért megnyomtam a csengő gombját, egy­szer, kétszer, hívtam folyvást a házmester- nét, ujjam szinte odanőtt a csengő gomb­jára, riadója felveri az üres házat, mintha minden szobában egy külön csengő szólna. A házmesterné csak nem nyitja az ajtót, én mégis berontok az ebédlőbe, gondoltam, végigkutatom az egész házat. Elfog a szé­gyen, hogy lám, egyetlen pillanatra se tudok okosan viselkedni. Bocsásson meg, Danielia, a maga jelenléte és közelsége jelenti számomra a levegőt, a lélegzetvételt. Riadozok megint, mint az űzött vad. Neki­megyek az éjszakának, a Pantheon felé indultam, aztán jobbra a Saint Jacques utcán végig le a Szajna felé, a katedrálishoz, végigsétáltam a folyóparton a könyvárusok csukott bódéi előtt, a Saint-Michel bulvá­ron és vissza. Ennyi, ez az én körsétám a börtönudvaron. Amerre elhaladtam, min­denütt épp akkor zárták a kávéházakat, e szokatlan időben szemlátomást minden kiürült, elfolyt az eleven utcák vére. Be unalmasak is a franciák, ha rájuk tör a családiasság érzése. Útközben tántorgó éj­szakai járókelőkkel találkoztam, idegenek voltak, mint magam, de nálam sokkal ta­pasztaltabbak. Még időben leitták magukat. Most anyanyelvükön mormognak valamit orruk alatt, s ha majd hazaérnek, saját halottaskamrájukba, ledőlnek és boldogan elszenderülnek, s holnap délig öntudatlan félálomban töltik el az időt. Kár, hogy nem tettem én is úgy, s nem használtam ki a különféle párlatok, szeszes italok és az abszint jótékony hatását. Most már nem veszem hasznát legújabb tapasztala­tomnak. Hasonló családi ünnepet már nem élek meg itt és nem is akarok megélni. Hirtelen kapom magam és hazamegyek. Vacsorát készítek a vendégeknek, lassan és meggondoltan szeletelem a kenyerét, a papírtálcákra rakom a szendvicset. Szal­vétával kifényesítem a hat habkönnyű és törékeny poharat, a tükrös tálcát és min­dent szépen elhelyezek a kandalló már­ványlapján. Most már jöhetnek a vendégek, szóltam magamban. Most már valóban eljöhetnek. Addig megírok néhány levelet. Haza a ma­mának, Daniellának is és a barátomnak, írhatok akár egész éjjel és holnap is egész nap. A kis asztalkára gyönyörű levélpapirost terítek, s aztán betűt betű után rajzolok. Ügy viselkedem, akár a rabok, méghozzá tapasztalt rabok. Megteszek mindent, hogy bele ne ütközzem a börtönrácsba. A tény­leges fizikai ütközést úgy kerülöm el, hogy csak három, négy lépést teszek a szűk szobában, s közben azt képzelem, hogy szabadon, tetszésem szerint rohangálok valahol egy tátraalji réten. A láthatatlan rácsot elkerülni már sokkal nehezebb volt. Ahhoz el kellett magamat foglalni vala­mivel. Most — most levelet írok. Most a tintatartóba mártom a tollat s írok Da­niellának — tulajdonképpen szerelmi val­lomást. Drága Daniellám, az ember, bár fiatal, mégsem állat. A ketrecbe fogott vad üvöltene, fejét a rácshoz verné, nem enne, belepusztulna bánatába. Az ember értelmes lény, arra van kárhoztatva, hogy gondol­kodjék — üvöltsön a Vezér, amit akar, tegyen, amit tud — az ember értelmes lény marad, főképp azért, mert élni tud, lehetetlen, természetellenes, embertelen körülmények között is, mi több, még véle­ménye is van, elképzel magának valamit és álmodozik. Levélírás közben, míg arra törekedtem, hogy keményen tartsam magam, mint ama nevezetes angyal a tű hegyén — épp abban a pillanatban azt veszem észre, hogy a tor­kom valahogy kiszárad és megkeseredik, nem is képletesen. Epétől keseredett meg a szám íze, mintha a legnagyobb erőfeszí­tést fejtettem volna ki, mintha a világ legmagasabb hegycsúcsára kapaszkodtam volna, szinte a kivégzés előtti félelem bor­zongását éreztem. Mégis csak írtam, egyre írtam. Ha nem tudsz megállni egy kép­zeletbeli szilárd ponton, lezuhansz, össze­zúzod magad, hogy az úristen se rak össze újra. Hihetetlen erőfeszítésembe került, hogy megfékezzem magam, ne őrjöngjek, és le ne zuhanjak. Valami részegítő ital kellene! Igen, hü­lyére, holtrészegre iszom magam! Pillantásom a polcra tévedt. Mire el­űzöm ezt a keserű szájízt, mindent meg- eszek és megiszok. S mi lesz aztán? Megjönnek a vendégek. Augier apó azt mondta, hogy a vendégek mindig megjön­nek, csak várni kell rájuk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom