Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú
cselekménynek egy tettet addig, amíg be nem bizonyítja, hogy valóban megtörtént. Hiszen ő ezt az esetet csak az én tanú- vallomásomból, vizsgálati fogságom alatti beismerésemből és a bíróság színe előtt leleplezett hamis tanúk fecsegéséből ismerte:! Mondom az ítélet kihirdetése után vidám voltam, legszívesebben fütyörésztem volna. Bosszantó élmény a néhány hónapos vizsgálati fogság, az államügyész vulgáris szidalmai és a tízéves szabadságvesztés kilátása ... csakhogy én sziklaszilárdan hittem, hogy egy éven belül szabad leszek, nem bíztam ugyan a felsőbb bíróság kedvező döntésében, csak egyszerűen azért, mert ;az ítélet szégyenteljes volt, és ma már nem megy az csak úgy egykönnyen ... Nekem úgy tűnt — bíróság, bűnvádi eljárás, ítélethirdetés és azzal vége, a bűnös leüli azt a néhány évet, visszatér az életbe és egyenrangú állampolgár lesz a többivel. Nem, ne gondolják, hogy az emberi méltóság meggyaiázása és sárba tiprása véget ér az ítélet kihirdetésével. Lipótvárra vittek, s egy fogollyal közös cellába kerültem. Társam — a hadbíróság volt ezredese, az az ezredes, akire én annak idején segítettem rábizonyítani az Ukrajnában elkövetett háborús bűntetteket. Tudják, hogyan éreztem magam! Rögtön felismert, lehet, előre megmondták neki, milyen fogolytársat kap. Egész együttlétünk alatt egyetlenegy szót sem váltottunk. Képzelhetik, mit éreztem. És ő? Ugyan, hogy vélekedett? Később, a táborban megtudtam, hogy a fegyházakban előszeretettel alkalmaznak ilyen sakkhúzásokat. De hiszen a fogház parancsnoka nem tudhatta, mi van kettőnk között! Erre biztosan valakitől parancsot kapott! És nem volt ez az egyetlen ilyenfajta élményem, s elvégre nem is volt olyan rossz. Később a breznói táborba kerültem. Augusztusban egyszerre csak, nem tudom miért, áttettek Havára. Több fogollyal voltam egy cellában, és amikor közelebbről megismerkedtünk, csak akkor derült ki, hogy mind SS-legények, akik életfogytiglani büntetést kaptak azokért a gaztettekért, amelyeket a felkelés alatt és után követtek el. Ott, közöttük ünnepeltem meg annak az eseménynek tizenöt éves évfordulóját, amely a legnagyobb és legborzalmasabb élményem volt... Mire volt ez jó? Kinek állt érdekében egy igazságtalanul elitéit ember ilyen megalázása? Három hetet töltöttem az SS- banditák között, azután újra visszavittek a táborba... Körülbelül egy hét múlva hivattak. Mit akarnak már megint? Az őr nem tudta, csak annyit mondott, hogy a járásbíróságra megyünk. Biztosan valami újabb disznóságot eszeltek ki... A járásbíróság elnökének hivatali szobájába vezettek, az asztal mögött fiatal, ismeretlen ember ült. Az őrt kiküldte. — Foglaljon helyet — szólított fel —, én vagyok a bíróság elnöke. Csak nemrég tudtam meg, hogy itt van a breznói táborban. Maga biztosan nem emlékszik rám, még taknyos kölyök voltam akkoriban, de én jól emlékszem magára, néhány éjszakát töltött nálunk negyvenöt januárjában, magával akartam menni, de az anyám nem engedett... ami magával történt, nagy sérelemnek tartom. A táborba már nem tér többé vissza, hazamegy, a formaságokat már elintéztük, egy hónap szabadságot kap, már hivatalosan kijártam. Bocsásson meg, hogy csak ilyen későn, mondom, tegnap tudtam meg, hogy az én „táboromban“ van, különben már régen megtettem volna. Közlöm egyúttal, hogy rehabilitációja ügyében megfelelő lépéseket tettünk, az ügy jól halad, és reméljük az alatt az egy hónap alatt elintéződik, és nem kell kínlódnia többé. Felállt, kezet nyújtott. De ez nekem valahogy hihetetlennek tűnt, már óvatos és bizalmatlan voltam. Lehet, hogy ez megint csak egy pokoli fogás ... De nem volt az. Este otthon voltam. A bíró nemcsak a szabadságomat intézte el, hanem a feleségemnek még táviratozott is, hogy melyik vonattal érkezem és személyesen ki is kísért az állomásra. Bratisla- vában mindnyájan vártak, akiket szerettem, a vállukon vittek ki az állomásról, közben régi nótákat énekeltünk, az emberek azt hitték, megbolondultunk. Hát, csak ennyit akartam mondani — ma már nem lehet csak úgy, egykönnyen elítélni egy ártatlan embert. Dusek Imre fordítása
