Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú
amelyet pedig rendkívüli háborús körülmények között követett el, s úgy gondolom, ezt a tettét százszorosán kiegyensúlyozta becsületes magatartásával, hősi harcával azok ellen, akiknek jogtalanság és rombolás volt a programjuk. Még egyre figyelmeztetek, a két kivégzett halálának körülményeiről, ami miatt ügyfelem most itt a bíróság előtt áll, senki semmit nem tudna a vádlott önkéntes tanúvallomása nélkül, aki bűnösségének tudatában e körülményeket könnyen eltitkolhatta volna. Ez is a javára írható ... A védő egy percre elhallgatott. Az államügyészre néztem, zöld volt a méregtől, érezte, hogy a játszmát elvesztette. — Tisztelt bíróság, szeretnék megmutatni még egy bizonyítékot, amelyet a vádlott barátai adtak át nekem a szünetben. A bírói tanács bölcs megítélésétől függ, hogy elismeri-e a tanúvallomás hitelességét. A szünetben a beidézett utolsó tanú, a sofőr, aki állítólag végignézte a kivégzést és a vádlott bűntettét, kijelentette, és írásban saját kezű aláírásával igazolja, hogy a hamis vallomásra kényszerítették, a vádlottat a mai napig még sohasem látta, hogy bizonyos helyen megfenyegették, ha nem tesz tanúvallomást, úgy vele is mint a Gyorshadosztály tagjával bánnak el... Ezzel be is fejezem ... A védő utolsó szavait a kiabálás, tiltakozás, fütty és lábdobogás hatalmas vihara nyelte el. Meghatódtam. Bármilyen legyen is az ítélet, de jó és megbízható barátaim vannak az bizonyos. El tudom képzelni, milyen módon vették rá azt a sofőrt az aláírásra. De vajon azok, akik ezt a botrányos pert megrendezték, másképp cselekedtek? Ha ketten csinálják ugyanazt, még távolról sem kell ugyanannak lennie ... erre aztán „megbetegedett“ a belezöldült vádló koronatanúja... Hát ilyen per volt ez. Hasonlót a bírósági terem még nemigen látott. De így is tíz évet kaptam. A törvény szerint a legmagasabb büntetést... Az a vén szivar — egész idő alatt láttam, hogy az előtte fekvő iratokra csepeg az orrából — tíz évet szabott ki rám. ítélethirdetés után azonnal ki kellett ürít- tetnie a termet, mert különben a pert nem fejezhette volna be. Az ítélet felháborította a megjelenteket, láttam, hogy az asszony sír, de én valahogy ünnepélyes, majdnem vidám hangulatban voltam, legszívesebben felkiáltottam volna — az öreganyád valaga, de nem tíz évet! Elítélhettek, akit akartok és ahogy akartok, de igazságtalan ítéletet hozni egyre nehezebb lesz, nyomorult banda! Ma már az emberek nem hallgatnak, mint valamikor, ma a barát meg tudja védeni barátját, az emberek kigyógyultak holmi illúziókból, és tudatosítják, hogy a jogtalansággal szembe kell szállni, mert különben idővel mindenkit utolér! Már nem voltam egyedül, elhagyatva a magánzárkában, biztos voltam benne, hogy nem hagynak el és mindent megtesznek értem, hogy ezt a szégyenletes ítéletet megsemmisítsék, hisz ezek az öreg fiúk még érnek valamit. Természetesen fellebbeztem, de a törvényes eljárásban nem nagyon bíztam, hiszen peremnek nem volt semmi köze a joghoz. Mondhatom — és nemcsak saját meggyőződésem alapján —, hogy a jogrend életünk egyik leggyengébb pontja, amelyet a tekintélyes helyek önkénye és a bírák megvesztegethetősége és gyávasága bemocskolt. S ha jól meggondolom a bírák, főként a bírák felelősek a törvénysértés gyalázatosságáért. Ha egy műveletlen pöffeszkedő ember a maga elbizakodottságában azt gondolja, hogy a törvény szerint jár el — mentségére szolgálhat tájékozatlansága, de a bírónak már csak tudnia kell, mi a törvényes jog és mi nem, azért tanulta^ ezért fizetik, hogy tudja, s ezért semmiféle kifogás nem mentheti. Kultusz ide, kultusz oda, a bírók együttműködése és egyetértése nélkül az összes ilyen szégyenletes esetek, juszticmordok, kínos bűnvádi eljárások és önkényes ítéletek nem fordultak volna elő. Ma már persze valamilyen biztonsági hármasra vagy ötösre hárítják a felelősséget, amelyek minden járásban voltak, s azok kényszerítették rájuk határozataikat. De ez nem mentség, ez is a bírák gyávaságának újabb bizonyítéka! Mert képzeljenek el egy olyan bűnvádi eljárást, mint az enyém, mindenki tudja, hogy egy gyalázatos komédia, a bírósági teremben a méltatlankodás kitörései hangzanak fel, s a bíró feltéve nevetséges sapkáját, orrhangon végül mégis kijelenti — hogy tíz évi szabadságvesztésre ítél... És ez nem a személyi kultusz legsötétebb időszakában, de abban az időben történt, amikor ezt a kultuszt már rég leleplezték és elkárhoztatták, s amikor már jóval előbb kijelentették, hogy nálunk a törvényt nem szabad megszegni, és nem is szegjük meg soha! Végül is ha nem lett volna igaz, hogy én azt a két embert megöltem? Hátha csak kitaláltam? A bíró nem minősíthet bűn
