Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú

Kinyitotta a száját s megmutatta a fogait, műfogsora volt. Akár volt rendszeresített állás a vállalatnál, akár nem, felvettem káderezés és papirosok nélkül, az élet alaposan lekáderezte. Valamikor derék ember volt, még azzá válhat újból.

Amint mondom, nem érthettem a dolgot. Az egyik vádlott felesége a nyilvánosság előtt halálbüntetést követelt a férjére s a fia megtagadta a halálra ítélt apját. A feleségnek... az asszonynak tudnia kell, ki volt a férje és mivel foglalkozott az együttélés hosszú éveiben, megtudhatnak egymásról mindent, nem lehet az ilyen dolgokat eltitkolni. Az ember felesége a férjét gonosztevőnek, árulónak nevezi... Haditudósító tiszt voltam, tudok egyet- mást az ilyen dolgokról, de a bűnvádi eljárás jegyzőkönyve nem egyéb, mint egy rakás koholmány!

Akkor rosszul éreztem magam. Féltem is, szégyelltem is magam, hogy szabadon élek, amíg a baj társaim egymás után tűntek el ismeretlen, nagyon is ismeretlen helyekre. Azon gondolkoztam — lemondjak-e az igazgatói állásomról ? Nem árulás-e ez a baj társaimmal szemben, bár folyton valami gyanús árnyak ólálkodnak körülöttem? Ez az érzés úgy lebilincselt, hogy nem tudtam tőle hosszú hónapokig szabadulni. Állandóan üldözött, éjjel-nappal, a legváratlanabb pillanatban kerített a hatalmába, felriadtam a legmélyebb álmomból, megkeseredett a számban a falat, láttam magam álmomban egész tisztán, amint a kormányépület lépcsőin fekszem, füleimből vékony patakban folyik a vér. Jártam a kocsmákat, ittam, kurjongattam, dorbé- zoltam, de ez nem oldotta meg a dolgot, a rum nem oldja meg ezt a kérdést, csak elodázza egy időre a bizonytalanságot s reggel, amikor az ember feje majd szétszakadt, hatványozottan jelentkezik ismét.

De az „árnyékaim“ egyszerre eltűntek, inkább éreztem mintsem láttam, hogy már nem járnak körülöttem. Történt valami, nem tudom mi, de úgy rémlett, hogy kezd minden jóra fordulni s az őrület áradata elapadt. S megjöttek a barátaim is, találkoztam előbb az egyikkel, később a másikkal, elmondták mi volt ott, borzasztó dolgok voltak azok. örültem, hogy kitartottam s nem adtam fel igazgatói helyemet, a fiúknak semmijük sem volt, csupán egy senkitől alá nem írott keskeny papírdarab, hogy nincs ellenük kifogás állambiztonság szempontjából. Ez volt egyébként a

lehető legrosszabb kádervélemény. Nem baj, én ezt ennek ellenére is jó ajánlólevélnek tartottam, a vállalat elég nagy volt,, mindenki részére akadt valamilyen hely. Sokáig nem tudtam szabadulni attól a szégyenérzettől, hogy amíg én igazgató voltam, addig barátaimat ez az irgalmatlan s embertelen gépezet mángorolta. De legalább már vége az egésznek ... Ami történt, megtörtént, úgy tűnik, hogy hasonló aljasságok már nem ismétlődhetnek meg ...

Már régebben történt, hogy egy napon idézést kaptam a katonai bíróságra. Mit akarhatnak tőlem? Tőlem biztos semmit, én már régóta nem tartozom a katonai joghatóság alá. De hát az idézés az idézés- elmentem. Sokáig beszélgettem az ügyésszel a keleti frontról, a gyorshadosztálybeli állapotokról s tevékenységemről a keleti hadseregben. Nem értettem még mindig, hogy mit is akarnak. Végül az ügyész megmondta nyíltan — bűnvádi eljárást indít a szlovák hadsereg egy volt hadbírótisztje ellen a polgári lakosság lemészárlásáért a Szovjetunióban. Én mint a csehszlovák hadsereg tudósító tisztje a foglyok és szökevények kihallgatásakor biztos találkoztam hasonló adatokkal. Sokat segítenék a bűnvádi eljárás kimenetelén, ha visszaemlékeznék néhány konkrét eseményre, esetleg ha személyeket nevezhetnék meg, akik tudnak a polgári lakosok kivégzéseiről, halálos ítéletekről, falvak felperzselé- séről vagy hasonló eseményekről.

Igen, ez volt az én régi fájdalmam. Tevékenységem egész ideje alatt, amíg a hadseregünkben szolgáltam, gyűjtöttem az anyagot a Gyorshadosztály és a biztonsági hadosztály által elkövetett állati kegyetlenkedésekről. Terjedelmes irattár volt az a konkrét események, tettesek és szemtanúk pontos leírásával. A Vinica melletti tömeggyilkosság pontos leírását, amelyet a hamisan terjesztett mende-mondákkal ellentétben a szlovák hadsereg katonái követtek el, még 1945-ben átadtam a Nemzeti Bíróságnak. Arra törekedtem hosszú éveken át, hogy büntessék meg a bűnösöket, de hiába, az iratok elvesztek és a hadbíróság akkori katonatisztje élt szépen nyugodtan, annak dacára, hogy lelkén nem egy juszticmord szárad. Mindamellett szemtanúja voltam egy ítélet végrehajtásának, amikor öt ukrán civil lakost lőttek agyon, akiknek, határozottan tudom, hogy semmi köze sem volt a partizánokhoz, s akiknek az életükbe került, hogy nem szök