Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú

tek meg időben a szülőfalujukból. Köztük volt egy tizenkét éves gyerek és egy másállapotos nő is. Ismerem ezt az esetet jól, mert nemcsak szemtanúja voltam a történteknek, de a két halálosan sebesült, a gyermek és a másállapotos nő szenvedéseinek, akiket a ki végző szakasz szadistái otthagytak fekve a földön, egy-egy kegyelem lövéssel én vetettem véget.

Az államügyész erre felfigyelt, láttam rajta, hogy a mondottaknak megörült. Azonnal közölte velem, hogy beidéztet tanúként a tárgyalásra. Egyetértettem vele, végeredményben erre számítottam. Meggyőződésemből is egyetértettem vele. Még ma is magam előtt látom azt a nőt és tekintetét a lövést megelőző pillanatokban, ez volt a közvetlen oka, amiért néhány héten belül a partizánok oldalára álltam.

A tárgyalást körülbelül két hónap múlva tartották meg. Sima kimenetelű per volt, a katonai bíróságnak elegendő bizonyíték és tanú állt rendelkezésére. A kimért büntetést is megfelelőnek tartottam, a volt ezredes tizenöt évet kapott, s úgy gondoltam, hogy annyi idő elmúltával ez a büntetés elegendő.

Az ember nem szabadulhat egykönnyen az életében lejátszódott döntő eseményektől. Életem legnagyobb élménye a partizánokhoz való átállásom és a fasizmus elleni harc volt. Ha állíthatom ezt önmagámról, ez formálta és tisztázta bennem azt a sok kérdést, amely kihatott az egész további életemre, ezek voltak — habár háborúról és öldöklésről beszélek — az életem ha nem is a legszebb, de a legtermékenyebb évei. Azt hiszem, valameny- nyien akik részt vettünk ebben a harcban, egyformán ugyanazt érezzük, jóllehet sokan megsértődtek, elkeseredtek. A volt ezredes elleni perben is azt tapasztaltam, hogy a viszonyok egészségesen fejlődnek, végre a bíróságok nem a kommunistákat üldözik és így a becsületes hivatásuk teljesítésének élnek. A háborús események óta még sok nyitott seb maradt, ami szinte követelte, hogy vonják felelősségre a háborús bűnösöket.

Hiába kerestem magam is az összefüggést a között, hogy sorra elítélik a kommunistákat, a felkelésben részt vett tiszteket s a hadtestünk tagjait, és a között, hogy Čatloš és az: említett hadbíró ezredes, aki ellen annak idején annyi anyagot gyűjtöttem szabadon s, valahol megbújva nyugodtan élhet. Ebben a felkelésnek és azoknak

az embereknek a meggyalázását láttam, akik a fasizmus elleni harc legsúlyosabb terheit viselték.

A XX. kongresszus végre megmagyarázta az addig tisztázatlan dolgokat, választ adott azokra a kérdésekre, amelyekre nem találtam magyarázatot, habár maradt még valami, amit nem mondtak és amit nem mondanak végig. Azok, akik a pereket rendezték, akik kínozták és gyötörték az ártatlan embereket, nem voltak kommunisták? Nem estek-e ők is a helytelen módszerek áldozatául, az osztályharcra vonatkozó helytelen tanok helytelen magyarázatával? Hűséges és a pártnak odaadó emberei, s egyidőben a szocializmusért vívott küzdelem rettenhetetlen harcosai voltak.

Azok pedig, akik magukra vallottak? Miért tették ? Bevallottak mindent, amit csak akartak tőlük, de miért?

Mire volt ez jó, kinek használt mindez? Sztálin az emberiség legnagyobb géniuszaként akart a történelembe bevonulni. Rettegett zsarnokká, fagyos bálvánnyá vált, a személyi hatalom és dicsőség kíméletlen érvényesítőjévé. Borzasztó, mit hallunk róla, mi, akik szerettük, s készek voltunk nevével akár a halálba menni.

A XX. kongresszust magyarázatként fogadtam én is, barátaim is, jóvátételként biztosítékként arra, hogy többé nem ismétlődhetnek meg hasonló túlkapások. Nem értettem egyet azzal a kijelentéssel, hogy nálunk már nincsenek olyanok, akiket kiengedhetnénk a börtönből, sokakat ismertem, akik még mindig Lipótváron, Jáchi- movban és a Pankrácon sínylődtek, de úgy gondolom, ez is csak az idő, talán rövid idő kérdése.

A régi bajtársak, barátok közt újból össze-összejöttünk, s jó volt így együtt, olyan jó, mint már rég nem, olyan mint egykor régen ... A szomorú tapasztalatokból okulva így mondogattuk egymásnak:

— Hasonló dolgoknak nem szabad többé előfordulni, nem szabad megismétlődni, össze kell fognunk, vállvetve kell egymás mellett állnunk, mert nem egy tragédia az elvtársak könnyelműségén múlott, féltették a saját bőrüket, s hallgattak, amikor egymás után csukták le őket s ez nagy baj volt, hasonló esetekben nem szabad soha többé hállgatnunk.

Rám nézve különösen életbevágóak voltak ezek a beszélgetések. Akkor még nem tudtam, hogy én leszek a próbaköve az em