Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Egri Viktor: Valahová tartoznod kell
CSÁSZÁR: Akkor egy ficset ide a tenyerembe, hogy símán menjen. (Zsebregyűri a tenyerébe tolt bankót.) Most meg üljön szépen vissza a Rózsika mellé... És semmi célzás. Értettük...? KÁLMÁN: Értettük! (Visszaül a helyére. Dagadt, aki közben visszajött egy teli üveggel, színültig tölti poharát. Hugó a tranzisztoron babrál. Halk zene szól.) RÖZSI (dudplgat ): Én nem akarok minden áron házasságot, életcélom nem az esküvő... (Egy középkorú, egyenes testtartású férfi megy át a színen: Pap felügyelő. Jószemü megfigyelő könnyen megállapíthatja, hogy rendőrségi ember.) CSÁSZÁR (indul a mosdó felé.) PAP (megállítja): Nicsak, maga már szabadlábon, Császár...? CSÁSZÁR (kicsit megszeppen, de hamar feltalálja magát): Tiszteletem, felügyelő elvtárs. PAP (a fejével biccent a mulat ózó k felé): Szórakozunk?! CSÁSZÁR: Igen szerényen. Ne tessék mindjárt rosszra gondolni. PAP: Az az úr ott kicsoda? CSÁSZÁR: Nem tetszik ismerni? PAP: Hallja... zsidó talán, hogy kérdésre kérdéssel felel? Ha ismerném, nem kérdezném. Idevalósi? CSÁSZÁR: Rokon... Bácsika, a barátom bácsi- kája. Bemutathatom, ha kívánja... De tetszik tudni, mire volna jó, ha megtudná... PAP: Nem akarok magának ártani. Ellenkezőleg... Hogyan állunk a munkával? CSÁSZÁR: Elsejére Ígérték, hogy felvesznek a bútorgyárban. De hát a káderezés... PAP: Megmondtam már magának, ha nehézsége akad, keressen fel... Kitűnő műasztalos lehetne magából, de a keze, az a finom keze túlságosan ragad. CSÁSZÁR: Utoljára történt, felügyelő elvtárs. PAP: Ezt mindig hallom... Járt nálam az édesapja. Nagyon rendes ember. CSÁSZÁR: Csak volt, amíg össze nem állt azzal a Török Marival. Én csak útban voltam annak a nőnek. Kimart a házból. Az apám meg hagyta. A lába kapcája lett. PAP: Nem gyűlölheti az apját csak azért, mert egy fiatal nőt vett feleségül. CSÁSZÁR: Más ott a hiba. Eh, maguk ezt nem érthetik. Nem olyan könnyű az élet, felügyelő elvtárs. PAP (iróniával). Nem, mi ezt nem értjük. Mi csak bekasztlizni tudjuk az embereket, mi?... Na, nem itt kell erről beszélni... Jöjjön el holnap délelőtt hozzám. Elnézünk majd a gyárba is... Jó? CSÁSZÁR: Jó lesz, felügyelő elvtárs. PAP: És hozza magával a barátait is. Egy kicsit eldiskurálgatunk. (El.) CSÁSZÁR (utána néz): A lélekidomár...! Egy frászt a pofádba! HUGÖ (odalép): Mit akart tőled az a smasz- szer? CSÁSZÁR: Meghívott abba a rácsablakos zen- gerájba... egy kis csevegésre, zene és kávé nélkül. HUGÖ: Talán baj van? CSÁSZÁR: Adja a jó fiút. A lélekmentőt, mint a te angyalkáid a suliban... Ma mindenki csak velünk törődne. HUGÖ: Elmégy? CSÁSZÁR: Megy a fene! HUGÖ: Én mennék. CSÁSZÁR: Csak szaladj és vallj be mindent töredelmesen... hogy jó fiú vagy, csak egy kicsit enyveskezű. De apád tehet róla, hogy tíz évvel ezelőtt búcsú nélkül itthagyott. HUGÖ: Ne keverd mindenbe az apámat. Megmutathatom a barátja levelét. Nem bírta ki, öngyilkos lett. CSÁSZÁR: Nem érdekel a levél. így szokás ezt megiratni a jóbaráttal, ha valaki a családtól szabadulni akar. HUGÓ: Gonosz vagy te, Császár... Fertelmesen gonosz! DAGADT (megszólaltatja Hugó tranzisztorát. Ő is énekel): Ahogy mentem az utcán tegnap, a sok ember bámult rám, csak nem a szépségem, ami főképpen... (A szín fele, ahol Császárék ülnek, elsötétedik.) SIMON: Nem az én esetem, apafej. Nem szeretem az ilyen álmos arcokat. ISTVÁN: Nem álmos, de szomorú. Engem ez kapott meg, a szomorúsága a szája szegletében, a szeme bogarában... Egyszer láttam egy halott lány képét. L’inconue de la Seine... A Szajna ismeretlenje. Nem tudja senki, miért ugrott a Szajnába, miért akart meghalni. Egy szobrász meglátta és megcsinálta a maszkját... Annak az arcán ült ez a nevezhetetlen, fájdalmasan édes szomorúság. Sohase felejtem el. SIMON: Szédült vagy. Nyakig beleestél. ISTVÁN: Azért nem kell gúnyolódni. SIMON: Én...? Bizisten, irigyellek! (Emeli a félig üres sörös korsóját.) Egészségedre! Tizenkét fiút szüljön neked és számosak legyenek az utódaid, mint a tenger fövénye. ISTVÁN: Hamis az idézet, Simon... Különben alig váltottam néhány szót vele. Csak a keresztnevét tudom. Ilona, Ilus... SIMON (fellengősen): De meglátni őt és megszeretni, a pillanat műve volt... Parancsolod, hozzam ide? ISTVÁN: Hozd! Ugorj és hozd! SIMON (feláll, majd megfontolja és újra leül ): Még azt hinné, halvány gőzöd sincs, hogyan kell egy lányt puhára főzni. ISTVÁN (ugratja): Indulj és ne kertelj!... Kiengedtelek a palackból, szellem, engedel
