Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Élet Mihály három szerencséje
— Megnézem, ha akarom — legyintett Mihály. — Hoho — rikkantotta a gondolat —, milyen együgyű is vagy te. Hát ha a földre nézel, látod-e a mennyezetet? Ha meg jobbra nézel, látsz-e balra? — Azt nem — hümmögött Mihály. — így azután semmit se látsz — folytatta a gondolat —, mert téged elejétől fogva azzal vert meg a sorsod, hogy mindig másfelé nézzél, mint oda, ahol valami csodálatos történik. — Bizony az meglehet — csapott a homlokára Mihály,, s eltelt újra kínzó fájdalommal. „No nem baj, majd a kalapomba rejtem az agyvelőmet“, vigasztalta magát, de aztán rádöbbent, hogy akkor nem marad mivel gondolkoznia, már pedig ennek a gondolatnak utána akart járni. „Hogy is van ez, ha a földet nézem, nem látom a mennyezetet...“ — dünnyögte magában és megpróbált egyszerre kétfelé nézni, de ez sehogysem sikerült. — Ejha — mondta hangosan. — Na látod — válaszolta a gondolat. „Hát igaz, ami igaz“ — morfondírozott Mihály — „most például azt sem tudom, mi van a szekrény tetején ?“ Gyorsan leráncigálta a cipőjét és hozzálátott a mászáshoz. Nagynehezen fel is jutott, belevájt a pókhálókba, a szája tele lett porral. „Na jó, de ezalatt vajon mi történhetett alattam?“ Lebámult a szekrény tetejéről, de csak a kirojtosodott szőnyeg nézett vele szembe. — Nem láttál semmit? — incselkedett a gondolat. — Semmit — dörmögte Mihály. — Pedig éppen akkor, amikor te a szekrényre másztál... — Mi történt? — csapott rá Mihály. — Hoho, hát azt én nem árulom el, gondolkozzál rajta. — Mihály pedig elkezdte törni a fejét, gondolt erre is, arra is, de nem tudta a sok közül, melyik gondolata helyes. — Ha eltalálom, megmondod? — kérdezte a gondolatot. — Akkor se mondom meg — válaszolta makacsul a bársonyruhás. Mihály halántékán csörgött a verejték és elfogta a kétségbeesés. — Öh, milyen szerencsétlen ember vagyok én! — jajdult fel keserűen. Mihályhoz azonban a Szerencse másodszor is eljött és csodálkozva kérdezte tőle: — De hiszen ha akarod, nem fáj semmid, Mihály... — Mit érek vele — válaszolta ingerülten —, amikor most például azt sem tudom, mit csinál a kutyám. Fájjon inkább a kezem, a fejem, a lábam, de egyszerre mindenfelé akarok látni. — Na jó — mondta a Szerencse —, ha így akarod, legyen. Nyújtsad ide a kezedet. Mihály a Szerencse felé nyújtotta. Az pedig egy parányi kis embert tett a tenyerébe. — Ezt az emberkét Hüvelyknek hívják, s oda tud menni, ahová akar. Mindent lát, hall, ért minden nyelven. Száll, repül, ahová küldöd. Nos, elcseréled-e érte az első szerencsédet? — Persze, hogy elcserélem — dohogta Mihály türelmetlenül —, csak add ide. A Szerencse Mihálynak adta Hüvelyket, aki menten ki is próbálta. — Nos, Hüvelyk, szaladj ki a kertbe és mondd meg, mit csinál a kutyám! — Erre a hívásra Mihály csak egy villanást látott, s Hüvelyk már ott állt a tenyerén. — A szája szélét nyalogatja és csóválja a farkát. — Ez nem valami különös, máskor is szokta — de Hüvelyk nem szólt egy szót sem. Mihály azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, küldözgette Hüvelyket mindenfelé, padlásra, szomszédba, sőt egyre messzibbre, mert Hüvelyk bármiféle hírrel is érkezett, Mihály sosem találta elég érdekesnek. Egyszer a tanítóhoz küldte. — Na, mit csinál? — kérdezte sürgetőn. — Egy nagy könyv fölé görnyed és olvas. — Jó, jó, de mit olvas?
