Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Élet Mihály három szerencséje

— Ceterum censeo Carthaginem esse delendam . . .

— Mit? — hegyezte a fülét Mihály.

Hüvelyk újra hadarta.

— Hű, a fene, ez latinul van — káromkodott Mihály. — Mit is jelent? — kérdezte Hüvelyket, de Hüvelyk most sem szólt egy szót sem.

Ettől kezdve Mihály idegen országokba is elküldte a törpét, Hüvelyk pedig csavargóit mindenfelé, s ha Kínába ment, kínaiul, ha Angliába jött, angolul válaszolt. Mihály azonban semmit sem értett belőle, s egyre keserűbb és türelmetlenebb lett. El is határozta, hogy összetöri, megfojtja Hüvelyket.

De a Szerencse nem akarta, hogy Mihály bűnbe essen. Eljött hozzá harmadszor is.

— Látom, Mihály, megint boldogtalan vagy — mondta szomorúan.

— Az hát — toporzékolt Mihály és megragadta Hüvelyket.

— Ne bántsd — emelte fel tiltakozón a kezét a Szerencse. — Elviszem magammal és cserébe teljesítem a kívánságodat.

— Na jó, ha így van, visszaadom, de legyek mindentudó.

— Az nem lehet — vágta rá a Szerencse.

— Hát ha nem is mindentudó, de tudjak minden nyelven, értsek minden szót és olyasminek is tudjam a nevét, aminek senki se tudja.

— Egy feltétellel, hogy egy érzésnek sohasem fogod tudni a nevét.

— Egy érzésnek ? — okoskodott Mihály. — De minden másnak igen ?

— Ezenkívül mindent fogsz tudni — válaszolta a Szerencse.

— Megegyeztünk — hadarta sietősen Mihály, mert félt, hogy a Szerencse meggondolja magát, s otthagyja mégis azt a mihaszna Hüvelyket.

De a Szerencse nem gondolta meg magát, s Mihályból híres tudós lett, beválasztották a tudományos akadémiába, gyönyörű verseket és regényeket írt, mert tudta minden szónak az értelmét, ismerte a szavak zenéjét, s olyan dolgokra is rájött, amilyenekre senki előtte. Amin más hiába törte a fejét, Mihály könnyedén megfejtette, nevet tudott adni az ismeretlennek és előtte meztelenné vetkőztek a titkok. Távoli országokba hívták, hogy fejtse meg egy titokzatos papagálybetegségnek az okát, máskor meg megoldhatatlannak látszó egyenletek alá játszi könnyedséggel firkantotta az eredményeket.

Amerre csak ment, mindenütt csodálattal hajoltak meg előtte, de Mihálynak mégis fájt, és üres volt az élete. Nem volt már kérdés, amely izgatta volna képzeletét, hiszen előre tudta, számára gyerekjáték a megfejtés, minden elképzelés és minden gondolat megfoghatónak, ismerősnek tűnt előtte. Végül már olyan boldogtalan volt, hogy az embereket is kerülte. Ismeretlen szigetekre, magas hegyekre menekült, de mindenütt vigasz nélkül maradt, valami nagy ürességet érzett a szíve közepében.

Egyszer, ahogy egy elhagyott hegyi úton bolyongott, az árok szélén, a pocsolyában maszatos cigánygyereket vett észre. Feléje nyújtotta a kezét, de az sikoltozva, bömbölve futott előle.

— Várj, te poronty! — kiáltott utána ingerülten Mihály. — Mesélek én neked olyat, amit még sohase hallottál. Én meg tudok mondani mindent. Tudom, mikor élt az első ember, hány szarvas szaladgál az erdőkben, melyik madár tud a legszebben énekelni...

De a kis maszatos csak bömbölt tovább keservesen.

— Hát nem akarsz meghallgatni? — kérlelte Mihály. — Én vagyok a legokosabb ember, én minden szót ismerek ... — helyesebben, egyet kivéve — tette hozzá elgondolkozva —, igen azt az egyet nem ismerem... de most... azt az egy szót is tudni akarom!

S amikor Élet Mihály ezt mondta, megjelent előtte a Szerencse újra, könnyes volt a szeme és a harmatcseppek végigszaladtak az arcán.

— Azt akartam Mihály, hogy boldog légy, de te nem akarod a boldogságot.

— A?t a szót akarom tudni — ordította Mihály.

— Legyen hát — szólt a Szerencse és egészen halkan, hogy senki se hallja, Mihály fülébe súgta:

— Szeretet — aztán el is tűnt, ahogy jött, otthagyva Mihályt boldogan és szomorúan.