Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Monoszlóy M. Dezső: Bolond Béla logikája

Monoszlóy M. Dezső

Bolond Béla logikája

Szép, verőfényes szeptemberi délután volt. Sugarak szaladgáltak a szellő hátán, mintha nem is egy, de sok-sok apró napkorongot táncoltatott volna az égbolt.

— Béke — dünnyögte Élet Mihály. — Béke?... Hm. Persze, ez is unalmas közhely, akár a többi. Egy szó csak addig zsong értelmesen, amíg meghatároz egy fogalmat, egy érzést, egy állapotot, valamit, amit ugyan tud, érez az ember, de az igazi neve után még csak éppen most gondolkozik. Ha azonban így készen, ismerten jönnek a szavak ?... Élet Mihály tűnődve szürcsölte a feketéjét, szivarjáról a megnőtt hamu nadrágjára hullott. Megnyálazta hát óvatosan balkezének mutatóujját, s így akarta fülöncsípni a tévelygő hamut. Nem sikerült. Élet Mihály kövérkés ujja alatt lassan szétporladt és behamvazta pepita nadrágját. „Akárcsak a gondolatok“ — mérgelődött Mihály — „azok is így szöknek az ember elől. Talán mert azok is ilyen elhasznált, elfüstölt állapotban keringenek körülöttünk. Vagy talán mert nem is gondolatok már, csak a beszéd- technika részei, logikával és gramatikával osztályozott szavak, így azután hiányzik belőlük minden rádöbbenés, a meghatározásokból jelzők, díszítői jelzők lesznek csupán ... Minden madár repül, a fecske madár, tehát repül. .. No lám a logika! — fintorgott Mihály. „De mi is az a repülés és mit jelent az a szó, hogy madár? Valamikor, amikor még nem volt logika, az emberek törték a fejüket az ilyesmin, s bizonyára sok minden az eszükbe jutott, de most szavakon és mondatokon kívül mi jut az ember eszébe? Semmi! Ejnye, milyen érdekes is lehetett az első szavak dadogó, görcsös születése. Mennyi átszelle- mültség teremthette az első meghatározást. Ma ott tartunk, ha azt mondanám hirtelenében: ördög, mindenre gondol az ember, csak az ördögre nem, helyesebben semmire, csak éppen a szóra, amely angyalt is jelenthetne, hiszen az is kéttagú.“

Élet Mihály összeráncolta a homlokát és egyszerre nagyon szegénynek és békétlennek érezte magát. Mert hát mit ér a béke béke nélkül és ezek a szótlan szavak is mit érnek, amelyeknek ízét ellopta az Idő. Meg kellene keresni a szavak elpárolgott tartalmát valahol. De hol, hogyan? „Talán a vadaknál?“ — gondolta Mihály. Na jó, csak hol is élnek azok? Messze vannak, nehéz eljutni oda. így tétovázott Mihály bámulva a kávéját, a szeptemberi fényt és a szétporladt hamut.

De még mielőtt nagy álló órájából a kakukk előkászolódhatott volna, a térdére csapott, arra, amelyen árulkodva vigyorgott egy széjjelmázolt szürke folt. Élet Mihálynak ugyanis az jutott az eszébe, hogy Bolond Bálától kér tanácsot a szavakat illetően. Hát persze, hogy tőle. Hiszen a bolondot nem béklyózza rendszer, sem logika, sem más gondolatráncigáló istráng. Nadrágját porolva mindjárt útra készült.

Bolond Béla a város szélén lakott, törpe kis házikók és macskaköves utcák ódon világában, ahol nem csörömpöltek villamosok és autók sem száguldottak, mert egyszerűen nem fértek be a szűk utcákba. Élet Mihály megilletődötten szuszogott felfelé a foghíjas csigalépcsőn és bíztatta magát, hogy otthon találja Bolond Bélát. Az ugyanis gyakran kószált a belvárosban, középkori páncélöltözetében, molyette csirketollal a sisakján. Maga után ilyenkor rozsdás szablyáját vonszolta, amely csikorogva, zörögve kocogott utána, a járókelők különös mulatságára. A zord felvonulást a gyerekek tarkították, visongó herol- dokként szaladgáltak előtte, ujjukkal mutogatva hátrafelé: „Ni, itt jön a Bolond