Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Élet Mihály három szerencséje

Béla!“ De ő ügyet sem vetett rájuk, sem a többiekre, ment komolyan és fenségesen, nehéz páncélját cipelve nyár derekán, téli fagyban egyaránt.

Élet Mihály végre is felért az emeletre. Szerencséje volt. Bolond Bélát otthon találta. Egy egérrágta ócska fotelben ült, valami bibliaformájú könyvet lapozgatott, miközben torzonborz ősz szakálláról kergette a legyeket. Stráfos flanell pizsamában ült, a fotel mellett rozsdás páncélja hevert, gyulladásos, homályhoz szokott szemével unottan hunyorgott Mihályra, aki közvetlen előtte állott szokatlan lámpalázzal és zavarral küzdve.

— Hehe — köhécselte Élet Mihály, s úgy gondolta, nem a szavakkal, de valami mással kellene kezdeni előbb.

— Tessék, foglaljon helyet — mondta Bolond Béla, de ezt inkább csak udvariasságból, mert a szobában nem volt más ülőhely egy rozzant vaságyon kívül, amelyet porlepte könyvek, levelek és iratok borítottak— Óh, oh — szabadkozott Élet Mihály —, én már csak inkább állok, álldogálok, hehe, meg aztán nem is azért jöttem, hogy üldögéljek.

Itt elakadt a beszédben, homlokáról törölgette a verejtéket. Bolond Béla meg a legyeket kergette szakálláról. Valami szuette bútor nagyot reccsent a csendben. Erre Élet Mihály összerezzent, s hogy zavarát leplezze, a földön heverő páncélra mutatott:

— Nem nehéz ez a páncél?

— De bizony elég nehéz, különösen nyáron — válaszolta Bolond Béla egyszerűen.

— Hát akkor miért tetszik viselni? — csapott le Bélára Élet Mihály, s úgy érezte, most jön az a pillanat, amikor a szavak új értelmet nyernek.

— Hosszú történet, untatnám vele — sóhajtotta Bolond Béla.

— Valami varázslat lesz benne alighanem — kapott a szón Élet Mihály.

— Az is lehet, mert hiszen minden ember a saját lelkének a varázslója. Nos, én is elvarázsoltam magamat egyszer.

— Ühüm — dünnyögte Élet Mihály a bajusza alatt —, és mért tetszett így elvarázsolódni?

— Miért? — nézett rá szelíden Bolond Béla. — Hát erre igazán nehéz válaszolni. Talán azért — mondta halkan, vontatottan —, hogy kiszakadjak abból a világból, amelyben éltem. De hát nem lehet. — Bolond Béla lemondóan legyintett a levegőbe.

— Nem lehet? — kérdezte Élet Mihály megütközötten.

— Nem, az ember a saját korának a foglya, még akkor is, ha bohócot csinál magából. Maga azt kérdezte tőlem, hogy nehéz-e a péncél? Nézzen ide — fordult Mihály felé és legyűrte rongyos pizsamakabátjának gallérját. — Látja ezeket a sebeket? A páncéltól vannak.

— Hát akkor mi a fenének cipeli magán — szörnyülködött Mihály.

— Ezt én is gyakran kérdezem önmagámtól, most már rájöttem. Hetven- kétéves vagyok. Huszonöt éve hordom ezt a páncélt. Az emberek már megszokták. Ha holnap rendesen felöltözve mennék végig a városon, úgy érezném, mintha becsaptam volna őket, egy örömmel szegényebbek lennének, egy örömmel, amit én nyújtottam eddig. Hát ezért.

Élet Mihály döbbenten bámult maga elé s mint bedőlt vár tornyok éji baglyai fülébe huhogtak a szelídveretű szavak, kísértőn, fájón, megbocsátón.

Élet Mihály sorsa olyan volt, mint más embereké általában, vagyis mint szántóvető az eke mögött ballagott volna, bakancsával rugdalva a rögöt, mint kőműves a maltert keverte volna, téglákkal köszörülve keménnyé tenyerét, mint hivatalnok számokat, írást értő ember, papírok, tervek fölé görnyedt volna, gondosan egymás mellé igazítva a betűket, sorokat, számokat.

Élet Mihály szerencséje