Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása (a fejezet előző részének befejezése)

iskolapéldája épp öccsének, Thomas Mannak antifasizmusa lett! Csak a nem-et mondók és vállalók lehetnek a szenvedés nemesei, felnőttjei!

Felnőttek vagyunk! Két világháború részesei, tudói, mindent tudói. Nagykorúak vagyunk, akik József Attila ars poeticá-ját törvénnyé emeltük:

Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!

Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.

József Atttila nem fogta be pörös száját, de a „tudásnak“ tett „panaszt“.

A tudás: az értelem dolga. És az értelem: élet! Cogito ergo sum! Gondolkozom, tehát vagyok! De ma — a semmit, a katasztrófát várva — a nemlét, a létfegyelem jegyében és igézetében áll a tőkés érdekeltség által vissza- kiskorúsított világ. Ez az élet a katasztrófa fokával méri magát: Félek, tehát vagyok! Ez a félelem a valóság elvesztésével eltékozlásá- val jár, és így kívül esik a valóság és az értelem körén: kivédhetetlenül irracionalizmusba csap át. 1925-ben a Varázshegy megjelenésekor szinte szóról szóra és máig hatón vésődött az agyamba Hans Reisiger kritikájának ez a mondata: „Csak ha félelem-nélküli vonatkozásban vagyunk az univerzummal, lehetséges szabad gondolkodás és humanitást célzó alkotás“. Jákob Wassermann, a huszas évek elején tartott svédországi előadásában a félelem antitoxinjaként ugyancsak a humánumot idézte: „A humanitás főismérve a félelemnélküliség. Azt tenni, amit a belső törvény parancsol: ehhez bátorság kell, még ha ez a cselekedet abban merül is ki, hogy megőrizzük emberi méltóságunkat“. A cogito ergo sum: létértelem, létbátorság. A gondolat igaza szellemerkölcsöt jelent: emberséges szellemet — humánumot igaz kihatásában. A vox humana, nem más, mint a Radnőti-definálta „emberséghez méltó értelem“.

A „félek, tehát vagyok“: az ember értelmi és így szellemerkölcsi kapitulációja a félelembe verő és félelemből élősködő hatalmasságok előtt. Aki itt nem kapitulál, nem rezignál, az ellenáll és kiáll félelem nélkül és — felháborodottan! „Felháborodom, tehát vagyok!“ Bálint György, a szellemi antifasizmus nagy magyar halottja, örökségként, hagyatékként hagyta ránk a megtartó, emberhez méltó és értelmet életet mozgósító formulát. „A felháborodás — a mai társadalomban — a szellemi ember létének legmagasabbrendű kifejezése“. Épp ma, épp most, amikor e sorokat írom, lesz húsz esztendeje halálának, pusztulásának. A félelemnélküli gondolkodót, a szenvedéllyel felháborodó! a félelem és félemlítés

szegénylegényei hajszolták a halálba. És hiába; mert íme, húsz év múlva is vele és általa szólunk és vagyunk. A felháborodás folyamatossággá vált. A folyamatosság fokozottsággal jár. Felháborodunk és máris több joggal és nagyobb okkal: a vadak és a hadak katasztrófává sokasodtak: világvég-anarchiává, katasztrófanihilizmussá, minden ember, minden gondolat gyilkosává: az atomtotalitás nihilizmusává.

A világvég-érzet régen az emberfelettitől, a bizonytalantól, a démoni sorstól és a diesirae ítéletnapjától való félelmet és igézetet jelentette. De most tudom, miként, honnan és miért zúdulhat rám a katasztrófa. Elháríthatom, kivédhetem. Milliók vannak pusztulásra ítélve, és e milliók — az életről, önmagukról, az emberiségről van szó — elháríthatják, kivédhetik, megfellebbezhetik és megváltoztathatják és hatálytalaníthatják az apokalipszis sorsát, menetét. Most először van az ember kezébe adva a döntés, most először lehet a gondolat a döntőbíró, mert most először érlelődtek a dolgok a végső vagy-vagyig, amikor a béke ellentétét nem háborúnak, de — katasztrófának, világvégnek hívják. Walter Lippmann, a vezető amerikai publicista a nukleáris háborút nem hiába nevezi „öngyilkos idiotizmusnak“ Nem a béke és a háború közt kell választanunk, de az élet és a mindenki halála között. És hol van a gigantikus űrbe-robbantásnak megfelelő ellenállás és felháborodás?! Ahol a felháborodás kihagy, ott a közöny, a minden-mindegy lép a helyébe. Az atombomba, a hidrogénbomba elvesztette félelmetességét, mert bizonyosság lett, mert kikerülhetetlenné sugallták. Eugen Gürster 1946-ban szögezte le: „Emberek millióiban a világpusztulás gondolata nem jelent nagyobb rémületet, mint saját nemzetünk megaláztatása“. Robert Jungk a végproféciákkal és a mozgósító, riasztó figyelmeztetésekkel szembeni amerikai közöny-szimptómákat tárja elénk: „Ha egy város polgárai egy előadáson az atomfizikus szájából azt hallják, hogy az új bomba ellenében tulajdonképp nincs semmiféle védelem, akkor tipikus módon így reagálnak (amint azt a Cornell-egyetem egyik közvéleménykutatója feljegyezte): Én csak egy ember vagyok a sok közül, akik a körülményeket úgy fogadják el, ahogy azok vannak. „Ha egy olyan országban kellene laknom, ahol földrengések vannak, akkor szintén nem lenne értelme, ha minden este a földrengéstől rettegve feküdnék le az ágyamba.“ (Heller als tausend Sonnen, — Bern 1956)

Max Picard a kontinuitás, a folyamatosság elvesztésében látja a korválság főismérvét. Herman Hagedorn, az Amerikában élő költő, „The Bomb fall on America“ című eposzában a kontinuitást eleve szétromboló atombombába sűríti az amerikai nagykapitalizmus minden bűnét: „Amikor a bomba Amerikára esett, emberekre esett. Nem darabolta őket szét, mit a hirosimaiakat... Testük egészben maradt. De ehelyett feloldott valamit, ami nagynak és kicsinek fontos volt: kapcsolatukat a múlt