Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Dávid Teréz: Félelem
VIII. Hamis papirom védelmében azután mégis álláshoz jutottam. Naphosszat huzalokat kellett tekernem.. Mesterem feleségével a vonatban ismerkedtem meg, amikor visszajöttem a városból, ahol a gyűjtőtábor volt, és ahová^ hiába mentem- Szűcsné'is onnan jött, de o azt mondta, hogy őt az egész nem érdekli. Foňtos, hogy szerzett vajat, meg pár kiló húst. Először csak azt kérdezte, hova utazom? És hol voltam? Hamarjában kitaláltam valamit... de ő' nem hagyta annyiba. Végül is belezavarodtam. Ügy látszott, mindent elhisz. Hogy a fiúm után voltam, aki elhagyott, és miatta vagyok szomorú. Példálózni kezdett, hogy nem bírja a munkát és felvenne valakit... otthonra lelhet nála egy jó lány ... Ósdi vastagfalú házban laktak, kolostor lehetett valamikor, valamiféle rendház, ablakain rácsok voltak, amit első percben észrevettem. Láttam, hogy a Szűcsék lakásából „ha úgy jönne“ nincs az ablakon keresztül menekvés. Szűcs duhajkodó, nótáskedvű ember volt. Néha megcsipkedte az arcom, amitől nagyot villartt az asszony szeme, de nem szólt soha egy szót sem. Féltem. Jobban, mint valaha. Ha nem lettek volna egyre gyakoribbak a légitámadások, soha köny- nyű pillanatom nem lehetett volna. De olyankor, mintha kikapcsoltak volna belőlem egy szerkezetet, valami olyan áramfejlesztő-félét ... megkönnyebbültem. De azért nem volt náluk rossz dolgom ... csak a Hitler hangját nem bírtam. Ha ordibálni kezdett a rádióban, akár Münchenből, akár Berchtensgardenből. Ettől talán még jobban féltem, mint a csengőtől. A csengőtől féltem akkoriban a legjobban a világon. Úgy féltem, hogy nem tudtam miatta elaludni. Remegtem attól, hogy megszólal... és én nem hallom meg ... Húztam a lefekvés idejét... alig vártam a reggelt. Elővettem ilyenkor az imakönyvet és imádkoztam. Térdepeltem az ágyam előtt, sokáig, hogy észrevegyék . .. velem nincs hiba... Igaz istenhez imádkozom. Szűcsné megdicsért... azt mondta, ritka manapság korombeli teremtés, aki ájtatos és sehová sem járkál. Miért nem járkálok sehová — jutott eszükbe. Pribékjeim nappal jöttek értem. Nyitva volt az ajtó... a csengő néma maradt. Szűcs terelte őket maga előtt és azt mondta ... no lám ... most nem imádkozik . .. Mikor a négy feketeruhás férfit megláttam, végigfutott rajtam a villanyáram, és valahol a talpamban ért véget, ahonnét nyilván beleszívódott a földbe. Nyugodtan vettem a táskámat, melyben benne volt a szappanom, meg a törülközőm, a váltás fehérnemű és egy pár harisnya ... és mentem ... Boldog voltam, hogy végre kijutottam Szűcséktől. Még köszönni is elfeledtem. De ők utánam hozták az imakönyvet gúnyosan: „Most majd sžúk- sége lesz rá... lelkem“! Azt válaszoltam, hogy náluk most inkább elkél az imádság... és kiléptem az ajtón. A kocsiban, ami a kapu előtt várt, nem voltam egyedül'. Idősebb férfi ült már ott, meg egy fiatalabb... Sápadtak voltak, mint a holtak a halottasházban. Bizonyára én is szürke voltam. De szokatlanul könnyű. Mintha valami elmaradt volna tőlem... még a fejem is törtem... mit hagytam ott a házban ... Elindult a kocsi és ahogy robogott, egyre nőtt a hiányérzetem ... Csak nagysokára tudatosítottam, hogy a félelem maradt ott a vastagfalú házban. Hónapok óta először, könnyű voltam, mint egy daru, amelyről leszakadt a súly... \ Végre nem féltem! A mellettem ülő bácsika szeméből kicsordultak a könnyek. Meg szerettem volna szorítani a kezét és bátorítani... ne féljen, legyen bátor... De nem tehettem semmit, mert a fekete egyenruhás ült szemben velem... és nézett. Azután felemelt fejjel, szinte könnyedén léptem ki a kocsiból...
